A bejegyzés spoilereket tartalmaz a Búcsú a fegyverektől című regénnyel kapcsolatban. 

Újra itt van a Hemingway-olvasó sorozatunk a második résszel: Az öreg halász és a tenger után ezúttal a Búcsú a fegyverektől került sorra, és azt kell, hogy mondjam, ez az olvasmány már jóval kihívásokkal telibb élmény volt, mint az előző, rövid kisregény.

Na de nem csak arról van itt szó, hogy ez már egy hosszabb kötet volt (amúgy semmi különös, rendes regényméret) és lusta voltam olvasni (na jó, egy kicsit erről is szól a dolog...), hanem inkább arról, hogy mindkét fő cselekményszál kívül esik a komfortzónámon: háborús regényeket szökő évente egyszer olvasok, romantikus történeteket pedig nagyjából tízévente, egyik műfaj sem a kedvencem. Nos, itt viszont egyik elől sem tudtam menekülni.

 A történet szerint Frederic Henry amerikaiként csatlakozik az első világháborúban az olasz hadsereghez, ahol megismerkedik Catherine Barkley-val, az angol nővérrel. A háborús megpróbáltatások után Henrynek sikerül az akkor már várandós Catherine-nel együtt Svájcba menekülnie, ahol megszabadulva a háború borzalmaitól, idilli környezetben várják gyermekük születését. A történet a szüléssel zárul, ami egy drámai és végzetes lezárást ad a regénynek. 

Mondom, nem vagyok tapasztalt különösebben sem a háborús, sem a szerelmi történetek műfajában, de nekem nagyon úgy tűnt, mintha Hemingway úgy használta volna ezt a két cselekményszálat, mint ellentétes pólusú mágneseket, és elment a falig velük: a háborús harcok és megpróbáltatások borzalmai szinte elképzelhetetlenül élesek a regényben, ezek a részek tele vannak tapintható feszültséggel, az örök küzdés és a kitartás, az élethez való ragaszkodás példái, miközben testközelből olvashatunk a mindennapi halálról, a szörnyűbbnél is szörnyűbb sebesülésekről. Ugyanakkor azt is látjuk, mennyire cél nélküli és kilátástalan ez a helyzet, megmutatkozik, mennyire kiábrándultak a frontvonalban harcolók, mennyire szomjazza már mindenki a háború végét, és mennyire kevesen látják már az értelmét vagy a végét ennek az egésznek. Ahogy Catherine és Frederic arról tréfálkozik, hogy a születendő gyermekük is katona lesz majd, és harcolni fog a háborúban, jól megmutatja, mennyire kilátástalannak tartják a helyzetet, és hogy reményvesztettségükben nem látják, hogy vége lehetne a háborúnak (ez arra emlékeztet amúgy, ahogy mi beszélünk mostanában a pandémiáról).

"Nincs vége. Egy háborúnak nincs vége soha."

Míg ott a szerelmi szál, ami túlzóan romantikus, a naivitástól és az ártatlanságtól, valamimt a sokszor egészen infantilis párbeszédektől már önmaga paródiájába fordul, egészen hihetetlen, és a háború kontextusában ez különösen igaz. Olvasás közben egész egyszerűen nem tudom komolyan venni: úgy érzem, ha ez a könyv valahogy happy enddel zárul, nem tudok mást tenni, csak jót nevetni azon, milyen szép, romantikus dolgokra is képes ez a Hemingway. 

"Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet."

De aztán rájövök, hogy ja, halló, mégiscsak Hemingwayről beszélünk, az nem lehet, hogy hőseink ennyivel megússzák a dolgot, és Svájcban, a háborús senkiföldjén családot alapítanak, boldogan fejik a tehenelet és járják a réteket (más kérdés, hogy Frederic Hemry erre valószínűleg alkatilag alkalmatlan lenne). A végén arcul csap a lezárás, ahol Frederic Henry számtalan megpróbáltatásai után elveszít mindent: gyermekét és Catherine-t is, ráadásul akkor, amikor nem is számít rá. Miután elmenekültek a háborús halál borzalmaitól, rá kellett jönnie, hogy a halál mint olyan, egy univerzális, mindenkire vonatkozó és senkit sem kímélő jelenség, ami felett nincs az embernek hatalma vagy befolyása.

A Búcsú a fegyverektől cím egyben tükrözi Henry és megannyi bajtársa közös vágyát, hogy végre letehessék a fegyvert és elérjék a béke korát, és egyben azt a menekülést is, ahogy Henry elhagyja a háborút a szerelemért és Svájcért. A háborúból való kiábrándulás, az élet és a béke utáni vágy  azonban nem hozzák el a feloldozást: a borzalmak más formában, de megmaradnak.  Bár erősen kérdéses, hogy Henry hosszú távon mit tud levonni az esetből következtetésképp: Catherine-nel való kapcsolata őszintén szólva mindig is meglehetősen toxikus volt, talányokra, köntörfalazásra és játszmákra épült. Ráadásul mindketten sérülten kerültek bele, és ezektől a sérülésektől később sem tudtak igazán megszabadulni. Ahogy arra Keresztes Balázs ajánlójában felhívja a figyelmet, ha így nézzük, a regény zárása értelmezhető feloldozásnak is Frederic Henry számára. 

A Búcsú a fegyverektől egy széles közönséget szólíthat meg: univerzális igazságai, a történet és a dráma grandiózus volta, a szerelem és a háború közkedvelt témája sok olvasónak.  Számomra a végletek olvasmánya: nem kezdtem el utána falni sem a háborús, sem a szerelmi történeteket. Lejöttem az életről? Igen, de pont ez volt Hemingway célja. De ez nem tántorított el, folytattam a Hemingway-olvasást, méghozzá az Akiért a harang szóllal. Ez a regény sem könnyítette meg a dolgomat, de erről majd egy későbbi bejegyzésben. 

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

XXI. Század Kiadó, 2020, 336 oldal

A recenziós példányért köszönet a XXI. Század Kiadónak.