Történelmi témájú könyvekkel nehéz mit kezdeni: elsősorban azért olvassa az ember, hogy okosabb legyen, jobban átlássa a ma is zajló társadalmi-gazdasági folyamatokat, válaszokat kapjon, tudást szerezzen, nem azért, mert határtalan izgalomra és fordulatos történetmesélésre vágyik. Ha mégis megkapja, minimum meglepődik.

Ha jól tanultuk a történelmet az iskolában, látjuk az összefüggéseket, hogy minden egy adott cselekvésláncolat láncszeme, le tudjuk vezetni, meg tudjuk magyarázni. Ha látjuk az összefüggéseket, az sokat segít önmagunk és a környezetünk megértésében is.

De vajon képesek vagyunk-e bizonyos történéseket a maguk valóságában szemlélni? Létezik-e olyan, hogy pártatlan narratíva? Hiszen azt tudjuk, hogy a számokon és statisztikákon túl a történelemírás különböző narratívákból áll. Nézzük csak meg, hogyan szerepel a Trianoni békeszerződés aláírása a magyar, illetve a román tankönyvekben, történelmi munkákban. A száraz tényeken és dátumokon kívül nem sok minden egyezik.

És vajon tudjuk-e, mit jelentett megélni ezeket a történelmi eseményeket? Manapság hasonlóan érezhetjük magunkat: biztosak vagyunk benne, hogy a 2019-es és 2020-as év be fog kerülni később a modern történelemkönyvekbe, hiszen a koronavírus akkora társadalmi-gazdasági jelentőséggel bír, mint kevés más dolog a közelmúltban. Amikor azonban a múltban történt nagy, véres háborúkról, mészárlásokról vagy kegyetlen járványokról tanultunk, mit jelentett nekünk? Bele tudtunk helyezkedni a történetbe? Láttunk mást is az események láncolatán és a gazdasági-politikai vonatkozásán kívül?

Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című munkája nemcsak azért hiánypótló munka, mert számomra teljesen új nézőpontból világítja meg az első világháborút lezáró békekötések eseményeit, de azért is, mert a békeszerződéshez vezető út társadalmi-kulturális vonatkozásait is bemutatja, tehát egy olyan perspektívát nyit, amit talán nem olyan sokszor látunk.

Ha Trianonról van szó, általában területekben, földrajzi kincsekben, infrastruktúrában gondolkodunk - a számok vannak segítségünkre. Ehelyett ebben a könyvben az emberek közt járunk, a mindennapok problémáival szembesülünk (elszegényedés, nyomor, kirekesztés, menekülés); Trianon igazi, majdhogynem teljesen kibeszéletlen tragédiájával. Ablonczy mikroszinten, emberi sorsokon és történeteken keresztül mutatja be a tárgyalt időszakot, így valódi, érzékelhető és befogadható perspektívába helyezve az eseményeket. Ez azonban egy cseppet sem von le szakmaiságából, jó arányban keveredik szakmai nézőpont az elmesélői nézőponttal, a kötet gazdag forrásjegyzéket vonultat fel, gondos kutatómunkán alapszik (itt elengedhetetlen megemlíteni a Trianon 100 kutatócsoportban részt vevők közreműködését). 

"Ha felvetődik a kérdés, hogy miért beszélünk annyit Trianonról, a válasz részben ez: mert a mindennapjainkat át-meg átszövi a trianoni békeszerződés emlékezete. Utcanevekben, emlékművekben, településhatárokban, intézményekben. A másik magyarázat minden bizonnyal az, hogy a határon túli magyar közösségek léte, sorsuk, a jogaikért vívott küzdelem, az ő problémáik folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy mi és miért történt száz évvel ezelőtt. Harmadrészt Trianon az elmúlt évszázadban, de főleg a rendszerváltás óta eltelt időben metaforává vált – minden rossz jelzőjévé. Ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatok kerültek előtérbe, amelyek fel-felhasználnak valós elemeket, de a nemzeti önismeret és a közösségépítésben oly fontos „közös emlék a múltból – közös terv a jövőre” tanácsát alig szolgálják."

És miért ismeretlen ez a Trianon? Pont azért, mert az Ablonczy által kiemelt emberi sorsokról semmit sem tudunk. Olyan por és homály fedi ezt az időszakot, olyan sok ember kibeszéletlen traumáit hordozza a téma, hogy teljesen eltávolítottuk magunktól. Trianon tragédiáját kisajátította magának a politika, figyelmen kívül hagyva az egyént. Trianon mindaddig ismeretlen marad, amíg nem kezdjük el feltárni ezeket a személyes és kollektív traumákat - ennek első lépéseként pedig olyan történelmi témájú, könnyen értelmezhető és fogyasztható, az empátiánkat egymás iránt fejlesztő könyvekre van szükség, mint ez a kötet is. 

Bízom benne, hogy hamarosan további, ehhez hasonló kötetek is napvilágot látnak és széles közönséghez eljutnak, ugyanis a tényeken alapuló, tudományos, de kreatív történetírásra nagy szüksége van a magyar társadalomnak. Engem közelebb vitt a megértéshez, amire nagy szükségem volt, hiszen én is határon túli, romániai magyarnak születtem. 

Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon 

Jaffa kiadó, 2020

272 oldal

(A recenziós példányért köszönet a Jaffa kiadónak.)

A bántalmazás és az erőszak igen széles spektrumú jelenség, ezernyi arcával és fokozatával képes öntudatlan sebeket ejteni vagy fizikailag összetörni, megölni. Szinte mindannyian találkozunk vele, és szinte mindannyian másképp éljük meg, más narratívákban tudjuk elgondolni vagy beszélni róla. A végtelen számú történetek közül emel ki Dacia Maraini nyolcat, hogy példáin keresztül érzékeltesse, mi mindent jelent a bántalmazás, mennyi különböző formába bújhat és mit hozhat magával. 

Bevallom, Dacia Maraini neve számomra ismeretlen volt, mikor ezt a kötetet a kezembe vettem, bár ez talán nem is akkora csoda, ha azt nézem, hogy a legutóbbi magyar nyelvű megjelenése már 12 éves, előtte pedig egyetlen magyar nyelvű kötetet találtam tőle, amit 22 évvel ezelőtt adtak ki. Maraini a kortárs olasz irodalom nagyasszonya, aki láthatóan biztos kézzel nyúl olyan témákhoz, mint például a nők elleni erőszak. 

 Pedig a bántalmazás nehéz téma. Nagy súlya van, sokrétűsége és ezernyi formája miatt viszont nehezen megfogható, mintha homokot markolnánk. Nagyon könnyű érzelmes és hatásvadász jelenetekbe bonyolódni, vagy épp egyes megjelenített szituációkhoz érzelemmentesen, vagy érzelemtévesztetten közelíteni, ha bántalmazó kapcsolatokat próbálunk megjeleníteni.

"Az áldozat azért védi gyilkosát, hogy megszabaduljon a bűntudattól.
-De hát miféle bűntudattól? – kérdezem.
-Attól, amit amiatt érez, hogy eltűrte az első legváratlanabb erőszakot. Attól a pillanattól fogva a kettejük személye közt határvonal nagyon vékony lesz, és bizonytalan. Az áldozat egyre inkább áldozattá válik, a hóhér egyre inkább hóhérrá, egy önmagát gerjesztő torz játékban."

A kötet nyitányaként szereplő novella talán a bántalmazás egyik legsztereotipikusabb esetét jeleníti meg: az ügyeleten újra és újra megjelenő nő, akit fizikai bántalmazás ér otthon, de erről nem szól - nem mer, vagy épp maga is elhiszi, hogy a bántalmazások csupán kivételek sorozata és nem fog többé előfordulni.

Vannak azonban ennél merészebb témaválasztások is: az enyhén fogyatékos lány csoportos megerőszakolása (könnyű célpont, aki megsértette egy fiúcsoport büszkeségét a nevetésével), szépségkirálynő kislány elrablása és meggyilkolása (érdekes megfigyelni, hogyan válik a gyermek fizikai és lelki abúzus áldozatává egyaránt).

Az áldozathibáztatás széles skáláját felvonultatják a novellák, olyan klasszikusok hangzanak el, mint a "minek ment oda" vagy a "miért öltözött ilyen kihívóan", "miért viselkedett úgy, ahogy". Ne feledjük, az eredeti mű jóval korábban jelent meg, már 8 éve, érdekes megfigyelni, mi minden (nem) változott azóta sem a bántalmazás társadalmi megítélésével kapcsolatban. 

Mindenesetre bátor kísérlet egy ilyen komplex téma nyolc különböző oldalának a megjelenítése, nem is érzem úgy, hogy maradéktalanul sikerült volna. Ugyan az író néha képes volt érzékletesen és árnyaltabban átadni a történet lényegi részét, sok esetben azonban egyszerűen kívül maradtam a történeten, túl rövid és felszínes volt az elbeszélés, így a kívánt hatást nem volt képes kiváltani.

Talán Maraini túlságosan is óvatos mozdulatokkal szerette volna elkerülni az érzelmi bevonódást és annak kockázatát, hogy egy túl érzelmes történetet hozzon létre, de ezen törekvése során átesett a ló túloldalára és szereplői sokszor puszta bábuk maradtak, nem sokat tudtunk meg valódi motivációikról, belső világukról. A nyersesség mellett hiányoltam a történet igazi mélységét. A kötet ezen vonása egy elbeszélés esetében kifejezetten jól jött, de ott a történet formai megjelenítése indokolta ezt a szerzői döntést. 

Mindent egybevetve a Rabolt szerelem meghozta a kedvem, hogy az író további magyar nyelvű köteteinek is utánanézzek. Azok számára, akik szeretnének olvasni a témában, ideális bevezető lehet, és azok számára is nagyon fontos olvasmány, akik empátiájukat szeretnék fejleszteni, és betekintést nyerni olyan gyakori élethelyzetekbe, amelyekbe remélhetőleg ők maguk sosem kerülnek.

Bár a hossza akár egynapos olvasmányélménnyé is tehetné, én mégis azt ajánlom, hogy a téma nehézsége miatt sok kis szuszra olvassuk el. 

Dacia Maraini - Rabolt szerelem - Nyolc történet a bántalmazásról 

Jaffa Kiadó, 2020

216 oldal 

(A recenziós példányért köszönet a Jaffa kiadónak.)

Ha Elena Ferrante új könyvet ír, az mindig ünnep. Egészen magával ragadó világával és történetmesélési technikájával olyan atmoszférát tud teremteni néhány oldal alatt, ami összetéveszthetetlenül egyedi. Bár vannak olyan ferrantei elemek, amelyek ismétlődően újra és újra felbukkannak könyveiben, témáit és nézőpontját illetően képes megújulni, más színben láttatni az emberi sorsokat. Ez történt most A felnőttek hazug élete esetében is: alapvetően le se tudná tagadni, hogy Ferrante-mű, mégis más, mint a többi regénye. És hogy miért? Mert ezúttal Nápoly egészen más rétegeiben merülünk el, mint azelőtt. 

A felnőttek hazug élete nevezhető felnövéstörténetnek és fejlődésregénynek is. Főszereplőnk, Giovanna története egy szép, rendezett, nápolyi értelmiségi családból indul, majd összefonódik apai rokonai legkevésbé sem hasonló világával. Nápoly két arca tükröződik vissza a regényben: a felső körökben lévők, akik látszólag gondtalanul és kiegyensúlyozottan élnek, és a hangos, csúnya, de színes és őszinte alsó-Nápoly lakói ütköznek össze egyetlen kislány életében, sorsában. 

De vajon valóban ennyire egyszerű lenne a képlet, és a két Nápoly valóban ilyen egyszerűen szétválasztható? Ahogy azt már Ferrante regényeiben megszokhattuk, a karakterek korántsem feketék vagy fehérek: igazi emberek, jó és rossz tulajdonságokkal, érzelemvezéreltek és nem ismernek korlátokat. Hamar kiderül, hogy a csúnya nem is olyan csúf, és a rendezettnek tűnő családi háttér egyetlen pillanat alatt a semmivé válhat. 

Giovanna felnőtté válásának problémája a regényben egy kérdés köré csoportosul: mit jelent hazudni? Milyen hazugságra, leplezésre építeni és fenntartani egy házasságot évtizedekig? Milyen érzés hazudni önmagunknak, hogy jobb színben tüntessük fel magunk előtt azokat, akiket elfogultan szeretünk? Hol kezdődik a hazugság fogalma, miben különbözik a szimpla füllentéstől vagy a kegyes hazugságtól? Milyen érzelmeket szabadít fel bennünk az első titkos találkozó, és milyen spirálba tud minket rántani, ha elkezdünk valamiről hazudni? Hogyan válhat a hazugság a manipulálás és a csábítás eszközévé? Mi a megbocsájtható hazugság és mi az, amit már nem lehet elnézni? 

Ezek a kérdések különböző formában, de mind felmerülnek a kötetben - nehéz kérdések, felnőtteknek valók, és a felnőtté válás folyamatában fontos szerepet játszanak. A kérdésekre adott regénybeli válaszok megoldókulcsként mutatnak rá a szereplők motivációira és segítenek megfejteni és értelmezni az olvasottakat - nemcsak nekünk, hanem Giovannának is. Egyúttal pedig azt is láthatjuk, ő hogyan lavíroz saját és a környezete hazugságai között - érdekes tanulmány és egyben önreflexióra is sarkall. 

Csúfság, a szépség elvesztése és a hazugságok hálójába gabalyodás - e kettő kéz a kézben jár, nemcsak a regény tanúsága szerint, de egyfajta egyetemes bölcsességként is él a köztudatban ez az összefüggés. Ebből a nézőpontból pedig Ferrante ismét nagy tanítómester: egy olyan univerzális motívumot ragadott meg újra, ami mindannyiunk számára ismert és hasznos tudás lehet, mindenkihez szól. Már csak ezért is érdemes elolvasni A felnőttek hazug életét: mindig jól jön egy-két emlékeztető, hogy örökké szépnek lássuk magunkat és egymást. 

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete, Park Könyvkiadó, 2020, 341 oldal, ford. Király Kinga Júlia

Őszintén bevallom, régen vártam már úgy könyves megjelenést, mint az új Ferrante-könyvét. Aztán beütött a koronavírus, és kiderült, hogy még egy kicsit tovább kell rá várnunk a tervezettnél. Türelmesen kihúztuk a nyarat az új Ferrante-regény nélkül, de most már itt a várakozás vége, szeptember elsején, vagyis kedden, a világpremierrel egyidőben megjelenik a könyv magyar fordítása is, A felnőttek hazug élete.

Akik követik a Kulturzajt, azok tudhatják, hogy a #FerranteFever nem olyan régen kapott el, méghozzá természetesen a Nápolyi regények sorozattal. A Briliáns barátnőm az első oldaltól kezdve beszippantott, szinte egy szuszra olvastam el az egész négykötetes sorozatot (a könyvekről itt és itt írtam kicsit bővebben). Ekkora már tudtam, hogy jön az új könyv, de valamiért nem volt számomra annyira egyértelmű lépés, hogy a szerző azt a három regényét is elolvassam, ami nem a Nápolyi regények része. Két hete azonban gondoltam egyet, és elhatároztam, hogy az új kötet megjelenéséig elolvasom ezt a három rövid, alig 200 oldalas regényt, így csillapítva kicsit a #FerranteFever-t. 

Tehát hirtelen felindulásból 1 hét alatt elolvastam a Nő a sötétben, a Tékozló szeretet és az Amikor elhagytak című regényeket. Mint utóbb kiderült, a teljesen véletlenszerűen alakított sorrendem a lehető legjobbnak bizonyult. 

Hétfőn a Nő a sötétben című Ferrante-könyvvel kezdtem, ami hangulatában, karakterábrázolásában és még a szereplők neveiben is a legközelebb áll a Nápolyi-sorozathoz. A Nő a sötétben elbeszélője egy újrakezdő anya, aki lányai hiányát és anyaszerep újradefiniálását igyekszik feldolgozni és véghezvinni. 

A könyv rendkívül fordulatos, gyönyörűen ütemezett váltásokkal, ügyes cliffhangerekkel a fejezetek végén, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy letegyük a könyvet. Bár a történet nyáron, ráadásul nyaralóhelyen, a tengerparton játszódik, de a felhőtlen atmoszféra a legkevésbé sem jellemző rá - talán az is indokolja ezt, hogy a könyv rögtön az események végkimenetelének ismertetésével kezdődik, és ezután kezdi el elmesélni, hogyan jutottunk el addig a pontig. 

Bár a szereplők közti dinamika kifejtésére kevesebb idő és tér marad ebben a kisregényben, mint egy nagy tetralógiában, ügyesen jeleníti meg félszavakból, tekintetekből, mozdulatokból is az események mélyebb rétegeit. A család, az anya-lány viszony és ennek sokféle rétege, valamint az egyéni szabadság, az önállóság fogalmai, illetve az ebből fakadó múltbéli traumák felszínre kerülése áll a regény középpontjában. Mindez persze a Ferrantétól már megszokott stílusban, árnyaltan, hol finoman érzékeltetve, hol hirtelen durván az arcunkba vágva. 

A Tékozló szeretet hasonló finomsággal épül fel, itt azonban egy olyan fordulatot tartogat a lezárás, ami igazán üt, és így utólag új értelmet nyernek a történet egyes elemei. Szintén az anya-lány dinamika kerül a középpontba, ehhez pedig egy izgalmas és fájdalmas rejtély is társul: hogyan halt meg az anya, milyenek voltak élete utolsó időszakának körülményei, és milyen volt valójában az az anya, akit az elbeszélő próbál megismerni és szétválasztani saját személyiségétől. A tragédia a regényben sokrétű, és minden egyes szereplő érintett benne, még a villamoson utazó, névtelen embermassza is osztozik abban a traumában, ami az elbeszélő sajátja, és maga elől is próbál eltakarni. A nyomozás nemcsak a halott anya után folyik, hanem a lány, egyben az elbeszélő saját traumájának mélyét is keressük kimondatlanul, így nyer igazi kettős értelmet a történet, amiből megérthetők a családi és egyéni problémák is. A szexuális és családon belüli erőszak témakörét körüljáró könyv érzékletesen mutatja be a probléma sokrétűségét és életen át tartó jelentőségét. Megdöbbentő olvasmány, amihez azonban kell némi lelki erő: aki érzékeny a családon belüli és szexuális erőszak témájára, az csak óvatosan és kellő felkészüléssel olvassa. 

A Tékozló szeretet kiválóan vezetett át a Nő a sötétben fenyegető, de emészthető hangulatáról az Amikor elhagytak első oldaltól sötét és depresszív világába. Bevallom, évekkel korábban már olvastam a regényt, de akkor kevésbé tetszett - csak a lehangoló atmoszférára és a menetelő hangyákra emlékeztem belőle. És valóban, kevés regény visz annyira mélyre, mint ez. Az elhagyatottság, az újrakezdést megelőző legmélyebb időszak tűpontos ábrázolása - azt mutatja meg, mennyire el kell veszítenie magát az embernek, hogy újraépítse és újra értelmeznie tudja saját magát a férje nélkül. A rosszullét és a depresszió szervező eleme a regénynek, mentális, érzelmi, szellemi és fizikai rosszullét egyaránt és együttes erővel van jelen a könyvben. Mit jelent nőnek lenni, mit jelent feleségnek lenni, mit jelent anyának lenni? Nem egyszerű kérdések, és Ferrante a legnehezebb időszakból levezetve ad egy-egy választ ezekre a felvetésekre. 

Ferrante könyveinek megértéséhez és átéléséhez empátiára van szükség, ez általánosságban elmondható. Néha az érzékenységünket teszteli: meddig mehet el, mi az, amit még elbír a szöveg és elbír az olvasó? Ferrantét olvasni nem (csak) kikapcsolódás, de érzelmi munka is egyben. Tréning az agynak és a léleknek egyaránt. Ezt az élményt szeretem annyira benne, és ezt várom a szeptember elsején megjelenő A felnőttek hazug élete című könyvétől is. Lássuk, megkapom-e! 

A kötetekért köszönet a Park könyvkiadónak.

Elena Ferrante: Nő a sötétben, Park könyvkiadó, 2018

Elena Ferrante: Tékozló szeretet, Park könyvkiadó, 2019

Elena Ferrante: Amikor elhagytak, Park könyvkiadó, 2020

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete, Park könyvkiadó, 2020. szeptember 1. 

A karantén alatt elég sokat tanultam. Megtanultam, hogyan tudok hosszú órákig csak magamra figyelni, tanultam magamat és mások működését, és nagy elhatározásokat hoztam. Például olyanokat, hogy megtanulok főzni.

Ez azért talán nem tűnik olyan nagy kihívásnak, nem? Összeütni egy paprikás krumplit, megtapasztalni, hogyan hozhatsz össze egy jó pörköltalapot, amivel gyakorlatilag nem tudsz hibázni, vagy végre tényleg megfelelő állagúra főzni a tésztát - alapvetően ilyen céljaim voltak. Bevallom, teljesen praktikus okok vezetettek ide: először is a felismerés, hogy tök cikinek érzem ennyi idősen a tükörtojás-szintet, másodszor pedig a bezártság rákényszerített végre az önellátásra. 

Aztán amikor végre nekiláttam és jöttek az első sikerélmények (értsd: ehető, de baromi sótlan és esztétikailag értelmezhetetlen ételeket készítettem), valami másra is rájöttem: teljesen más érzés, ha saját magadnak főzöl, mintha más főzjét ennéd. Egyszerűen jobb. Nem csak jóllakott, de elégedett is leszel. Ennél már csak egy jobb érzés van: amikor valaki más eszi a te főztödet. 

Ezen élmények közepette jutott el hozzám Jacky Durand könyve, az Apám receptjei. Épp a legjobbkor, hiszen legalább már át tudtam érezni, mi mindent jelenthet a főzés és az étel, és milyen fontos elem lehet az emberi kapcsolatokban. 

Az étel elkészítése és megosztása a gondoskodás és a törődés kifejezésének egyik legősibb formája. Ha anyáink és még inkább nagyanyáink végtelen kínálós-tukmálós rituáléira gondolunk, rögtön egyértelművé válik, mennyire összemosódott  a szeretet kifejezésével. Az Apám recepjei főhőse, Julien megszállottan próbálja követni apja receptjeit, és megtalálni a híres receptkönyvét, amivel nemcsak a tudást, de édesapja jelenlétét és személyiségét is tartósítani tudja, különösen akkor, amikor halálos ágya mellett virraszt. Ez az esemény adja ugyanis a történet kiindulópontát, ezután pedig végigkísérjük azon az úton, ami során a hétvégi kuktát játszó kisgyerekből az egyetem mellett szakácstanonckodó fiatal felnőtt nem lesz. Bár Julien élete kalandos és még egy nem várt, a múltját új keretbe foglaló csavart is tartalmaz, az az érzésünk, hogy az útja mindig nyílegyenesen vezetett a cél felé, és nem is történhetett volna másképp, minthogy apjához hasonló pályát válasszon hivatásul. Nem csoda, hogy az apai óvás ellenére is makacsul a szakácsmesterség mellett döntött: ez volt az elsődleges szeretetnyelv, amivel kisgyerekkora óta nap mint nap találkozott. Ez az alig 220 oldalas könyv tulajdonképpen ennyiről szól csak: hogyan lehet szavak nélkül kimondani, hogy szeretlek. Hogyan lehet ezt az érzést formába önteni, gondosan fűszerezni, kisütni és tálalni. Hogyan lehet a ragaszkodást a konyhán keresztül megélni, és milyen súlyos döntéseket kell hoznunk, ha mindez nem elég számunkra. Erről szólnak a párbeszédek, amik látszólag nagyon lényegretörőek és néha pont a lényeget hallgatják el. Erről szólnak az ételek elkészítésének leírásai is, aminek  megfogalmazásában néha több szenvedélyt érzek, mint a történetmesélésben, mintha ez lenne a lényeg, az egész értelme, nem pedig az eszköz. 

Ez egy nagyon egyszerű könyv, nem vállal túl sokat, és nem is bonyolítja túl. Egyetlen, de nagyon fontos üzenettel operál, a leguniverzálisabbal. De néha pont erre van szükség, hogy különböző példákon keresztül megtapasztaljuk, milyen sok módja van a szeretetnek. És néha egy könyvnek sem kell többről szólnia, csak egy kedves kis történetről, és néha nekünk sem kell többet várnunk egy könyvtől, mint egy egyszerűen elmesélt, kedves kis történetet, ami mégis olyan bonyolult, mint az élet. 

Még valami: kicsit a könyvkiadást is a törődés és a gondoskodás szeretetnyelveként látom. Erre a legjobb példa az a fordítói odaadás és lelkesedés, amivel ez a magyar kiadás elkészült. Csodás a könyv függeléke, már csak ezért is érdemes egy napot szánni erre a kis könyvecskére. 

Nekem megjött a kedvem hozzá, hogy tovább kísérletezzek a konyhában. Kívánjatok sok szerencsét! 

 Jack Durand: Apám receptjei, 2020, Park Könyvkiadó, 216 oldal

Joanne Ramos A Farm című regényét már nagyon vártam. A fülszöveg alapján izgalmasnak és érdekesnek tűnt a történet, többen párhuzamot vontak A szolgálólány meséjével (Emberek, kérlek ne hasonlítsatok mindent A szolgálólány meséjéhez, amiben terhes nők szerepelnek, köszi!) és meg kell valljam, Féder Márta gyönyörű borítója is abszolút levett a lábamról. Aztán úgy alakult, hogy az olvasásra egy nagyobb Ferrante-maraton után került sor, ami után ugye nem árt szusszanni. Na most ez a szusszanás kicsit hosszabbra sikeredett, mint terveztem, de a kíváncsiságtól és a halogatás okozta lelkiismeret-furdalástól hajtva előbb-utóbb mégis belekezdtem. Majd letettem, eltelt egy hét, megint elővettem, majd megint letettem, míg végül majdnem 1 hónap huzavona után végre a végére jutottam. Hogy ez a maratoni olvasási idő a könyv hibája volt-e? A könyvé is, de nem kizárólag. 

Be kell vallanom, hogy a karantén kicsit kicsinált. Az elején persze én is nagy hévvel vetettem bele magam az olvasásokba, de egyrészt nekem (nagy hála Istennek) még megvan a munkám, és nem, nem kell egy perccel sem kevesebbet dolgoznom, mint eddig, sőt! Ráadásul az itthonlét több teendőt is rejt magában, mint eddig, és ezekben a napokban nem feltétlenül az olvasás élvezett prioritást az életemben. Ráadásul olyan erős az egész "egy könyvtárat is ki tudnék és ki is kell olvasnom ebben az időszakban" társadalmi nyomás, hogy már szinte bénítóan hat. Mindegy, a lényeg, hogy én sem voltam a legjobb olvasói passzban, és valahogy a könyv sem tudott behúzni. 

Na, de vissza a könyvre, ami alaposan megosztja az olvasókat. A történet szerint a fülöp-szigeteki egyedülálló anya, Jane a nincstelenség határán egyensúlyozva próbál minél előbb kilábalni szorult anyagi helyzetéből, amikor egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap: egy Mae nevű nő, aki a Golden Oaks nevű luxus béranyaközpontnak dolgozik, felajánlja, hogy csatlakozzon a programhoz, így egy idegen család gyerekének kihordásával jelentős vagyonhoz juthat. Ehhez azonban be kell költöznie a Farmra, ahol a várandóságát a többi béranyával együtt szigorú egészségügyi megfigyelés alatt kell töltenie. Itt ismerkedik össze Reagannel, a fiatal lánnyal, aki az elveszett huszonéves nő tökéletes megtestesítője. Előre meghatározott sportprogramok, a lehető legpontosabb mérések, a legegészségesebb ételek és a szabályok betartása mellett van egy másik fontos tényező is: a családtagjai nem látogathatják, így Jane a kislányát rokonára, Ate-re bízza. És mint sejthető, itt kezdődik a bonyodalom. A gyerekétől elszakított anya története összefonódik Ate, Reagan és Mae történetével, akik mind egyéni hangot adnak a történetnek, és az eseményeket különböző perspektívából láttatják. 

Van, aki rajong érte, dicséri a téma és az ábrázolás újszerűségét, a diverz karaktereket, vannak azonban olyanok is, akik felfedezni vélték a tipikus elsőkönyves bakikat Ramos kötetében. Én valahol a két vélemény között, középúton állok a véleményemmel: látom a téma és a történet által felvetett kérdések fontosságát, azt is értékelem, hogy egy olyan közösség nőtagjait ismerhettem meg kicsit közelebbről, akik az irodalomban alulreprezentáltak, de úgy érzem, Ramos túl sokat szeretett volna elmondani egyetlen történetben, és mintha félúton ő is megérezte volna ezt és megijedt a téma súlyától. Szó van itt a fülöp-szigeteki nők életkörülményeiről, beilleszkedési lehetőségeikről Amerikában, gazdagok és szegények viszonyáról, arról, mit jelent a pénz, mit jelent kiszolgálni valakit és meddig lehet ebben elmenni, valamint persze a legfontosabb kérdésről, arról, mit jelent pontosan anyának lenni. 

Az utolsó kérdés az, ami igazán foglalkoztatott A Farmban. Azt reméltem, hogy itt valami mélyebbet megérthetek a női szerepvállalásról, arról, elméletben és gyakorlatban mi különbözteti meg az anyát, és vajon egy idegen gyerekének a kihordása anyává tesz-e valakit. És úgy érzem, hogy ez az a pont, ahol a regény egy kisebb ellentmondásba került önmagával, hiszen a történet szerint erről akar beszélni, de mégsem erről beszél. Ramos egy olyan alaphelyzetet vázol fel, ami nem engedhette volna, hogy óvatosan manőverezzen, ő mégis megpróbál tojáshéjon lépkedni az anyaság kérdésében. Ugyan azt egyértelművé teszi, hogy a főszereplőnknek mit jelent a már meglévő kislánya, akit a béranyaság miatt hátrahagy egy időre, de ezzel nem vállal semmiféle kockázatot, csak az egyértelműt mondja ki: egy anya a végsőkig elmegy a saját gyermekéért. Ellenben Ramos a Golden Oaks béranya-programjában részt vevő nőkről nem sok jót vagy semmi különöset nem mond el: a főszereplőnk, Jane, nemigen találkozik olyan nőkkel, akik teljesen tisztában lennének helyzetükkel. Arról, hogy milyen a viszonya Jane-nek a születendő gyerekével, szinte alig kapunk valamilyen információt, a legtöbbet még Reagantől tudunk meg, ami valamiféle kötődést mutat, és a lehető legjobb családban akarja tudni a gyermeket, bár ennél tovább ebben az esetben sem megy a történet, például a szülést és az azt követő pillanatokat hidegen és röviden írja le. Azonban azt nem árt látnunk, hogy a főbb szereplők közül mindenki a saját normái és érdekei szerint a legjobbat cselekedte. Ate és Mae, a gazdasági hierarchia két végpontja a regényben, mégis több közös van bennük, mint elsőre gondolnánk. Reagan és Jane élete szintén nagyon hasonló: jólelkű emberek, akik azonban nem látnak túl a saját buborékukon és nem képesek kilépni a saját perspektívájukból. Bármilyen véget is tartogat a regény, nem tudom ezeket a nőket nem úgy szemlélni, mint veszteseket, ráadásul ironikus módon pont a legelveszettebb nő válik a legkevésbé a jövő vesztesévé. 

Ami tehát engem érdekelt, vagyis a béranyaság pszichológiai háttere és az anyákban(?) lejátszódó belső folyamatok kapcsán felmerülő kérdések, na azokra pont nem kaptam meg a választ, viszont azt meg kell hagyni, hogy Ramos egy nagyon fontos perspektívát is megmutatott a fülöp-szigeteki nők szerepeltetésével. Egyrészt üdítő volt egy olyan csoportról olvasni, akiknek szinte alig jut hely az irodalomban, másrészt ez lehetőséget adott arra is, hogy a béranyaprogramban részt vevő és a gazdag amerikai családokban szittelő nők példáján keresztül egy fontos oldalát mutassa meg a kapitalista világnak és értékrendnek. Mert ez rámutat arra, hogy igenis meg lehet vásárolni néhány olyan dolgot is, amiről kevesen hiszik el, hogy pénzen megvehető. Ilyen például egy minél hibátlanabb csecsemő, akit egy jó génállományú béranyával hordatunk ki, akinek minden mozdulatát szigorúan ellenőrzik, csak magas tápértékű, ultraegészséges bio ételekkel etetjük és megfelelően tornásztatjuk, kíméljük és szigorú orvosi kontroll alatt tartjuk, nekünk pedig csak néhány percre van szükségünk kilenc hónapon keresztül, amíg egyeztetünk az orvossal a baba fejlődéséről. Hát nem csodálatos? Kitalálom, kifizetem, 9 hónap múlva leszállítják, mintha mi sem történt volna, közben pedig ugyanúgy építhetem a karrierem. Ez a kép nem utópia, nem is disztópia, ez a valóság. Talán nem farmszerűen, de az igazán gazdagok esetében ez most is működik. Mae karaktere pedig ebben az esetben egy ugyanolyan kihagyott ziccer, mint a béranyák árnyalt szerepeltetésének mellőzése, hiszen tökéletes lett volna arra, hogy igazán megismerjük, mi a helyzet a másik oldalon. Persze ebből is kapunk egy keveset, nem teljesen mellőzi a témát Ramos, de úgy érzem, nem eleget. Egy kis aránytévesztés, ami várhatóan a második könyvre kikupálódik.

A Farm összességében egy jól sikerült debütálás, ami megmutatja, mennyire izgalmas kérdések foglalkoztatják Joanne Ramost, milyen összetetten tud gondolkodni és milyen értékes koncepciókat képes alkotni. Talán a történetvezetés feszességén, a karakterek mélységén és a hangsúlyokon még lehetett volna finomítani, de én már várom, hogy mást is olvashassak tőle, és egy új történettel megmutathassa, mi minden rejlik még a kétségtelenül meglévő írói tehetségében. 

A Nápolyi regények négykötetes ciklusának első két kötetéről írt bejegyzésemet itt találod.

Van egy különleges varázsa annak, ha egy történettel heteket töltünk, ha több köteten keresztül kísérhetjük nyomon a szereplők életének alakulását. Az az érzés pedig egészen megfoghatatlan, amikor véget ér egy ilyen történet. Én például, ha már az utolsó kötetnél tartok, megpróbálom minél tovább húzni az olvasást: belefogok más könyvekbe is, miközben tudom, hogy nem fogom tudni teljesen a félbehagyott regény hatása alól kivonni magam. Olyan az egész, mintha vizsgára készülnék: kitakarítom az egész házat, ebédet főzök, elvégzek egy egész hetes online kurzust egy délután alatt, kiszedem a szemöldököm, pörgetem az Instát, sorozatot nézek, aztán nagy nehezen szembenézek az utolsó száz oldallal. 

A Nápolyi regények harmadik és negyedik könyve, azaz az Aki megszökik és aki marad, valamint Az elveszett gyerek története sem vált unalmassá, felszínessé, sőt, ahogy a lányok felnőttek és elkezdték önálló életüket, még komplexebbé vált a történet. A felnőtt szereplők immár felnőtt problémákkal küzdenek, és őszintén bevallom, néha nem volt egyszerű Elena fejében lenni. Lilával való kapcsolata még bonyolultabb, mint korábban, saját életének fordulatai láttán pedig néha sikítva menekültem volna ki, hogy Milánó vagy Nápoly utcáin friss levegőhöz jussak. Számomra ez azt jelentette, hogy Ferrante tökéletesen át tudta adni azt a frusztrációt, ami Elena életét betöltötte, bár néha szerettem volna, ha ez egy olyan interaktív kalandregény lenne, ahol én választhatom meg, merre menjen tovább a főhős, mi legyen a sorsa.

Mert Elena tele van frusztrációval, leginkább annak okán, hogy folyamatosan másokhoz méri magát, mások árnyékában él. Egész életében nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy barátnőjéhez képest neki milyen szerep jut, mennyire tehetséges, általában a bizonyítási vágy motiválja, még ha néha nyakon is csípi, mi mozgatja valójában és próbál tudatosan tenni ellene. De valójában végig a megfelelési kényszer hajtja a családjával, anyjával és a saját anyaságával kapcsolatban is. A legfelszabadítóbb pillanatok azok, amikor fel tud törni a szorongás mélyéről és levegőhöz jut: ilyen a férfiakkal, különösen Ninoval való kapcsolatának végkimenetele. Lila pedig továbbra is Lila: és ezzel mindent elmondtam, amit tudni lehet. Számunkra is ugyanolyan kiismerhetetlen marad, mint Elena számára, egy elhagyhatatlan baljós ómen, aki olyan, mint maga az élet: kiszámíthatatlan, kontrollálhatatlan, de a mágneses vonzásának senki sem tud ellenállni. 

A regényfolyam második felére egyértelművé válik a történet univerzális ereje és az a tétel, ami a regény egyik fő gondolata: a nagyobb távlatok egészében kevésbé látszik az egyéni akarat perdöntő jelentőségűnek. Minden cselekedet egy nagyobb egész része és ekként nyeri el jelentőségét, a múlt determinálja, anyáink, nagyszüleink és a környezetünk határozza meg, merre halad az életünk, még ha azt is hisszük, képesek vagyunk megtörni a láncot. Elena annyira fél, hogy anyja sorsára jut és elköveti az ő hibáit, hogy cselekedeteivel látszólag ez ellen dolgozik, miközben élete egyik nagy felismerése, hogy ezek a körök elkerülhetetlenek. Különösen igaz ez a negyedik regény végére, ahol nemcsak az életút szab korlátot a történet folytathatóságának, hanem a környezet megváltozása is: Nápoly, mint ahogy az egész világ, megváltozik, minden újra bizonytalan lesz, ahogy Elena élete végére szinte idegennek érzi saját magát a családjában. Ez bennem Márquez Száz év magányát vagy Szabó Magda Régimódi történetét idézte fel, ezekben a történetekben láttam ennyire elsöprő erővel megjeleníteni ezt az igazságot. 

Talán mostanában kevésbé divat lineáris történeteket írni, mert mindenki törekszik arra, hogy minél különlegesebb, modernebb és komplexebb művet hozzon létre. Én mégis a lineáris történetek pártján állok: nem kell mindig bevinni az olvasót az erdőbe és kenyérmorzsákkal mutatni neki az utat, hátha képes rajta végigmenni. Néha elég, ha egy jól megírt érdekes történetet izgalmasan tálalunk és hagyjuk, hogy az olvasókat is magával ragadja. Ferrante Nápolyi regények ciklusa tökéletes példa erre, főleg azokban az időkben, amikor csak egyszerűen szeretnénk valahol máshol lenni. 

Ja, és a Nápolyi regényeké az elmúlt idők legszebb lezárása, amit olvastam. 

(A könyvekért köszönet a Park Könyvkiadónak.)

A koronavírus-parában sokan vonulnak kényszerből vagy önkéntesen karanténba, így próbálják magukat és környezetüket is minél hatékonyabban megóvni a fertőzéstől és a vírus gyors továbbterjedésétől. Ennek eredményeképp egyre népszerűbbek a tipikusan otthoni tevékenységek (nálatok is ragyog már az egész ház?), és sokan gondolják úgy, hogy most végre belevágnak, és bepótolják a könyves lemaradásaikat. Azoknak, akik méteres TBR-listákkal büszkélkedhetnek (mint például én) itt a remek alkalom, hogy kicsit csökkentsék a várólistájukat. Az #otthonolvasok mozgalom azonban olyan követőket is szerzett, akik eddig inkább hanyagolták a könyveket (hurrá, ez a legjobb, ami történhetett!). Aki kevésbé jártas könyves témában, talán kicsit tanácstalanul állhat a könyvespolc/online webshop (inkább hanyagoljuk egy ideig a plázás könyvesboltokat, ha tehetjük) előtt, és nehezen tudja eldönteni, mibe érdemes belevágni. Nekik próbálok pár tanáccsal segíteni, hogy ne csak a végtelen sorozatmaratonokról szóljon a kényszerpihenő. 

1. Olvasd újra a kedvenc könyvedet! 

Egy globális járvány és a minket körülvevő pánikhangulat, nyugtalanság akkor is beférkőzik a fejünkbe, ha próbálunk nyugodtak maradni és nem 150 tekercs vécépapírral hazatérni az Aldiból. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne csak a testünket készítsük fel megfelelő mennyiségű alvással, vitaminnal, megelőző higiénés intézkedéssel, hanem a mentális egészségünkre is odafigyeljünk. Különösen fontos lehet ez azoknak, akik társasági emberek, és szokatlan, frusztráló élményt jelent a számukra a bezártság. Ilyenkor jó, ha olyan könyvet veszünk kézbe, amit ismerünk, szeretünk, ami már kiszámítható, biztonságban érezzük magunkat tőle, és jó érzéssel tölt el minket, ha el tudunk veszni néhány órára  a világában. Tök jó, ha listát gyártunk magunknak azokról a komfortkönyvekről, amelyek megnyugtatnak minket, ezeket nemcsak most, hanem később, más mentálisan megterhelő időszakokban is érdemes elővenni. 

2. Olvass vicces, humoros, szórakoztató történeteket! 

Az első pontban felsorolt okok itt is érvényesek: a járványszorongás elleni egyik legjobb fegyver a nevetés. A humoros történetek kikapcsolnak, pár órára kizökkentenek a valóságból. Elő a Rejtő-összessel, ami nemcsak vicces, de izgalmas is, így tuti leköti a figyelmedet! Ugyanitt tök jó, ha előveszel néhány klasszikust: Karinthyval nem lőhetsz mellé. Ha nagyon nem tudod, mivel kezdj bele, a Jóbarátok-maraton előtt vagy után vegyél elő Örkény-novellát, tuti beszippant!  

3. Pótolj be klasszikusokat! 

Ha már klasszikusok: te mióta mondogatod azt, hogy el kéne már olvasni azt a bizonyos világirodalmi klasszikust, de sosincs rá időd? Na, most lett! Itt az ideje bepótolni az Anna Kareninát,  a Kisasszonyokat vagy akár a most nagy népszerűségnek örvendő A pestist. Én például A Mester és Margaritát olvasom újra ebben a hónapban, mert rájöttem, hogy alig emlékszem valamire belőle. Ha pedig menet közben rájössz, hogy a klasszikusokhoz nincs kedved, még mindig itt a másik 4 pont, ami alapján tovább folytathatod a karanténos magánkönyvklubodat.

4. Olvass könyvsorozatokat! 

A legjobb, ha egy világban, amit megszerettünk, minél tovább időzhetünk. Erre tökéletesek a könyvsorozatok, ahol több köteten keresztül is kedvenc szereplőink mellett maradhatunk. Az iskolásoknak rengeteg lehetőségük van Leiner Laurától kezdve a fantasysorozatokig (Sarah J Maas-szal vagy Cassandra Clare-rel akár több karantént is át lehetne vészelni), de ott van például Elena Ferrante Nápolyi-regények  című négykötetes sorozata is, ami szintén elég sokáig szolgáltat nekünk olvasnivalót, utána pedig még meg is nézhetjük mellé az HBO GO-n a könyvből készült sorozatadaptációt is. De akár egy jó Gyűrűk ura- vagy Harry Potter-maratont is csaphatunk könyvekkel és filmekkel egyaránt (ha az első és a négyes pont ugyanaz, az külön jó). 

5. Fedezd fel az újdonságokat! 

Ha már távoli országokba nem is ajánlatos utaznunk egy darabig, a könyves komfortzónánk területét nyugodtan elhagyhatjuk az otthon töltött idő alatt is. Nézz szét a friss megjelenések között, válaszd ki azokat a könyveket, amelyekről sok jót hallottál, de még nem tudtad elolvasni őket, vagy keress egy szimpatikus fülszöveg+borító kombót (vészhelyzetben még ez is megengedett)! De ne csak a megszokott kategóriákban gondolkozz, nézz körül azoknak a műfajoknak a kínálatában is, ahonnan általában nem választasz könyveket, és lepd meg magad valami újdonsággal az egyforma napok alatt. Lehet, hogy új kedvenceket avatsz majd ezzel a módszerrel! Erre az időszakra én is több újdonságot is beterveztem, például Joanne Ramostól A Farmot, Sally Rooney Baráti beszélgetések című regényét, vagy épp Max Porter A bánat egy tollas állat című könyvét.

Akár a könyveket választod az otthon töltött időszakban, akár más elfoglaltságot keresel, ne felejts el felelősen gondolkodni, és mérlegelni a járvány idején. És persze vigyázzatok magatokra és a szeretteitekre, kitartást, egyszer ennek is vége lesz! 

Biztosan te is jól tudod, milyen az, amikor erőt vesz rajtad a könyvvásárlási láz: időnként öntudatlanul is a pénztárcád után nyúlsz, mert épp arról álmodozol, hogy könyvet veszel, a tömegvonzás törvényei hirtelen megváltoznak, és valahogy mindig egy csábítóan hívogató könyvesbolt közelébe sodródsz, és a vége mindig az lesz, hogy megbánással nézed a várólistás polcod és a bankszámlaegyenleged, miközben azt kérdezed magadtól: "Úristen, mit tettem?!" Ilyen helyzetekben jól jön, ha legalább egy listánk van azokról a könyvekről, amik érdekelhetnek minket, így nem esünk bele a "mindegy, hogy mit, csak valamit vegyünk" csapdájába. Mivel mostanában engem is sokszor elkap ez az érzés, a minimális tudatosság jegyében összeszedtem néhány könyvet, ami eléggé izgatja a fantáziámat mostanság.

Ez a bejegyzés a közeljövőben megjelenő könyvekről szól, ha a már megjelent könyveket keresed, akkor ezt a bejegyzést ajánlom neked.

Kezdjük is el: íme, a lista! 

Sirokai Mátyás: Lomboldal 

Jelenkor, 68 oldal, 2020. április 6.

Be kell másolnom ezt a fülszöveget, mert ritkán olvasunk elszálltabb dolgot ennél: "Egy zen sci-fi jelenetei bontakoznak ki Sirokai Mátyás új könyvében, amely a szerző két korábbi verseskötete után (A beat tanúinak könyve és A káprázatbeliekhez) a kozmikus trilógia személyes töltetű záródarabjaként is olvasható. A költő alkotta növénylés kifejezés mintha az igenlés bensőbb ríme volna: mozgás a fák között, fákon és együtt a fákkal, testek szerelme egymás és a fák iránt. Gyakorlatias költészet ez: a kötet lapjain a növényi jóga és a kötéltánc tanai is helyet kapnak. (Lanczkor Gábor)" Sirokai két előző kötetét is olvastam, és őszintén szólva nagyon tetszett, bár nem biztos, hogy egy büdös szót is sikerült rendesen megértenem belőle: nekem ez már néha túl magas, vagy túl elszállt, bár el tudom képzelni azt a tudatállapotot, ami nagy megfejtésekhez és mélyebb megértéshez vezetett volna. Ezzel együtt nagyon várom már ezt a kötetet, mert imádom azt a , amit Sirokai kötetei adnak, és mindig csodálkozva-kíváncsian figyeltem azt a szemléletet, amivel dolgozik és él. Tök jó, hogy jön, felkerült a Könyvfesztiválos beszerzési listámra! 

Margaret Atwood: Az ehető nő 

Jelenkor, 480 oldal, 2020. április 8.

Az Atwood-mánia nem csillapodik, és hála Istennek olyan régi klasszikusok is újra előkerülnek, amelyek megérdemlik, hogy gyönyörű, új kiadásban kerüljenek minél több olvasó polcára. Atwood első regényét még egyáltalán nem olvashattuk korábban magyar nyelven, pedig az eredeti mű 1969-ben jelent meg. Nagyon várom, mert Atwood még sosem okozott csalódást és a könyv fülszövege alapján ezúttal sem fog: "Marian nem akar mást, csak normális életet. Egy piackutató cégnél dolgozik, a barátnőjével közösen bérel lakást, és amikor Peter, a kissé unalmas, ám megbízható barátja megkéri a kezét, engedelmesen igent mond. Az eljegyzés után nem sokkal Mariant az a különös érzés fogja el, mintha belső énje és a teste lassan elválna egymástól. Képtelen enni, mert úgy érzi, Peter őt magát is felfalja…" WHAAAAAAT?! Túl jó! Atwood éles társadalomkritikája és humoros-gúnyos megjegyzései már nagyon hiányoznak, ez a groteszknek tűnő alaphelyzet pedig arra utal, hogy ezúttal is bőven kapunk majd ebből. Imádom Atwood csavaros észjárását, azt, ahogy végigvezeti az olvasót a történeten, és őszintén szeretném elolvasni, hogy kezdődött az egész, és milyen alapról indult A szolgálólány meséje írójának diadalmenete. Ó, igen, és szeretném megemlíteni ezt a borítót: tökéletes!

Max Porter: A bánat egy tollas állat 

Jelenkor, 136 oldal, 2020. március 5.

A Jelenkor nagyon belehúzott, tele van a padlás jobbnál jobb friss megjelenésekkel. Max Porter könyve eredetileg 2015-ben jelent meg,  ez volt az első kötete, amivel rögtön nagy sikert aratott, a kritikusok és az olvasók is imádták a kisregényt, ami az anya elvesztésén keresztül mutatja be, hogyan dolgozza fel a család a gyászt és a fájdalmat. A történet három elbeszélője a családtagok: az apa, a fiúk és az új családtag, aki az anya után fészkelte be magát: a varjú. Íme, a fülszöveg: "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Varjú: félig gyógyító, félig szemfényvesztő csaló, aki nem akart mást, csak segíteni két kisfiúnak, akik elveszítették az édesanyjukat. El is repült Londonba, és megígérte a fiúk apjának: velük marad, amíg szükség lesz rá. A kétségbeesett férfi szép lassan megszokta, hogy a Varjú mindig ott van velük. Amikor esznek, amikor alszanak, amikor az apa Ted Hughesról szóló könyvét írja, és minden pillanatban, amikor fiaival együtt azért küzd, hogy formát adjon az alaktalan fájdalomnak, ami az életükből lett, és minden nap egy kicsit elviselhetőbb legyen az előzőnél." Az angolszász kiritkák igazi érzelmi hullámvasutat ígérnek, egy olyan történetet, ami őszinte, humoros, és nagyon igaz. A könyvre már nem is kell sokat várni, jövő héten már be is szerezhetjük. Alig várom, hogy olvassam, és alig várom, hogy lenyűgözzön!

Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger 

Agave könyvek, 544 oldal, 2020. március 17.

Egy szó: VÉGRE! Annyira vártam már, hogy az Éjszakai cirkusz írónője végre újra alkosson valamit, hogy akár egy szakácskönyvet is szívesen olvasnék már tőle. A lényeg, hogy legyen meg benne az a mágikus erő, ami az Éjszakai cirkuszban is volt, és amit előtte nem igazán olvashattunk, utána azonban nem is egy utánzója akadt. És a külföldi kritikák alapján ez a könyv nem fog csalódást okozni: mágikus, rejtélyes világok és társaságok, álomszerű történet, kalózok, meg valami szerelmi szál (természetesen), miközben a könyv lényege a történetmesélés erejében rejlik. Ahogy a fülszöveg fogalmaz: "A Csillagtalan Tenger egy könyvrajongókhoz írt szerelmes levél. Álomszerű és nyugtalanító, tele érzelmekkel, rejtéllyel és szenvedéllyel." De igazán ez az értékelés győzött meg: ""A könyvbarátok legmerészebb álma... Tiszteleg J. R. R. Tolkien és Maurice Sendak, Susanna Clarke és Lev Grossman, a Grimm testvérek és Neil Gaiman előtt. A szóhasználat meseszerű, a próza buja és kidolgozott (Minneapolis Star Tribune)." Akármit is jelentsen ez, ide vele, most rögtön!

Bővebb leírást a kiadó honlapján találtok, ahol beleolvasó is vár titeket.

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete 

Park Könyvkiadó, 336 oldal, 2020. június 1. 

Tudom, ez még odébb van, de szerintem júniusra az összes fordításban megjelent Elena Ferrante-könyvet kivégzem, és igazi megváltás lesz ez a friss megjelenés. Újra Nápoly, újra a kedvenc időszakomban a kamaszkorban játszódó történet, és a fülszöveg azt az összetett, árnyalt és empatikus nézőpontot ígéri, mint amit a titokzatos írótól/írónőtől már megszokhattunk. Íme ízelítőként a fülszöveg: "Valami baljós dolog történik Giovanna bájos gyermekarcával, és lassanként kiütközik rajta a kamaszok rusnya undoksága. De vajon tényleg így állnak-e a dolgok? Melyik tükröt válassza az ember, hogy visszataláljon önmagához, és megmeneküljön? A gyermekarc szépségének elillanását követően az új ábrázat utáni hajsza két Nápoly közt zajlik, amelyeket testvéri szálak kötnek össze, s amelyek kölcsönösen rettegik és gyűlölik egymást. Az egyik Nápoly odafönt pózol, az erényesség álcáját magára öltve, a másik odalenn található, a mélyben, harsánynak és közönségesnek tettetve magát. Giovanna e két Nápoly közt ingázik, hol alázúdulva a mélybe, hol felkapaszkodva a magaslatokra, és mindeközben eltévelyedve tapasztalja, hogy sem odafönn, sem a mélyben nem talál válaszokra, a város pedig nem nyújt szabadulást." Nagyon várom már, addig pedig szerencsére talán kitartanak a korábbi regények. 

Látjátok? Idén tavasszal is lesz mit olvasni! Ha rátok tör a vágy, hogy könyvet vennétek, bátran vegyétek elő ezt a bejegyzést, és válasszatok ezek közül, vagy adjatok további tippeket kommentben és Molyon arról, hogy ti miket vártok! Persze hamarosan egy nagy Könyvfesztiválos beszerzőlistával is jelentkezem, ne aggódjatok, jönnek még megvásárolandó könyvek a kis polcomra! Addig is jó olvasást mindenkinek! 

Biztosan te is jól tudod, milyen az, amikor erőt vesz rajtad a könyvvásárlási láz: időnként öntudatlanul is a pénztárcád után nyúlsz, mert épp arról álmodozol, hogy könyvet veszel, a tömegvonzás törvényei hirtelen megváltoznak, és valahogy mindig egy csábítóan hívogató könyvesbolt közelébe sodródsz, és a vége mindig az lesz, hogy megbánással nézed a várólistás polcod és a bankszámlaegyenleged, miközben azt kérdezed magadtól: "Úristen, mit tettem?!" Ilyen helyzetekben jól jön, ha legalább egy listánk van azokról a könyvekről, amik érdekelhetnek minket, így nem esünk bele a "mindegy, hogy mit, csak valamit vegyünk" csapdájába. Mivel mostanában engem is sokszor elkap ez az érzés, a minimális tudatosság jegyében összeszedtem néhány könyvet, ami eléggé izgatja a fantáziámat mostanság, és nem bánnám meg később, ha hazajönne velem a könyvesboltból. Sőt, valószínűleg haza is fog.

Kezdjük is el: íme, a lista! 

Sally Rooney: Baráti beszélgetések 

21. Század Kiadó

Őszintén nem értem, hogy a bejegyzés írásának időpontjában miért nem ezt a könyvet olvasom már. A Normális embereket nagyon szerettem, és amikor 21. Század Kiadó bejelentette, hogy a KULT Könyvek soorzat új taggal bővülé és megjelenik magyarul Rooney első regénye is, azonnal tudtam, hogy nekem ezt OLVASNOM KELL. A fülszöveg szerint "Frances hidegfejű, szenzitív fiatal nő, Dublinban tanul, írói pályáját építgeti. Legjobb barátnője a szépséges Bobbi, aki öntelt és hiú ember. Egyik este megismerkednek egy ismert fotóssal és egyre közelebb kerülnek hozzá. Frances be kell vallja magának, mennyire imponál neki az idősebb nő ízléses otthona és jóképű férje, Nick. Frances és a férfi flörtölni kezdenek, de kalandjuk, ami kezdetben szórakoztató csacskaságnak tűnik, később fájdalmas érzésekhez vezet…" A férfi és nő közötti bonyolult kapcsolatok mellett most már a női barátságok kapcsán is oolvashatunk egy történetet Rooney-tól. Wow és wow, alig várom! 

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad / Az elveszett gyerek története 

Park Könyvkiadó

Hatalmas Elena Ferrante-lázban égek (igen, hozzám ilyen későn jutott el a dolog, sajnálom) és már alig várom, hogy a Nápolyi regények másik harmadik és negyedik kötetét is olvashassam, mert egyszerűen lenyűgöznek és imádok Lila és Elena világában időzni. Nagyon érzékeny, végtelenül empatikus regények ezek, amik amellett, hogy izgalmasak, fordulatosak, egy cseppet sem érezzük azt, hogy a valóságtól elrugaszkodott lenne, sőt, néha inkább azt kívánjuk, bárcsak ne lenne ennyire valóságos minden mondata. Tökéletesen ragadja meg a női lét mélységeit és magasságait, érzékenyen jeleníti meg azt az törékeny pókhálót, ami összeköti az emberi kapcsolatokat. Imádom olvasni ezt a történetet, miközben úgy érzem, én is újra felnövök a szereplőkkel. Mindig várom, hogy megszerezzem a következő kötetet, és előre félek, hogy mi lesz, ha elfogy. (Fel a fejjel, júniusban jön az új Ferrante!) 

Joanne Ramos: A Farm 

Park Könyvkiadó

Margaret Atwood egy igazi lavinát indított el társadalmi disztópiájával, és ez a legjobb lavina, ami elindulhatott. (Igen, ez egy fura képzavar, bocsi.) A történet szerint egy különleges luxuswellnessközpontban elzárva tartják a várandós nőket: masszázs, egészséges étrend, teljes figyelem és kényelem, mindezért pedig még fizetnek is nekik. Hogy mi ebben a trükk? A nőket kilenc hónapig folyamatosan megfigyelik őket, teljesen el vannak zárva a külvilágtól és korábbi életüktől, mindezt azért, hogy tökéletes kondíciók között megszüljék a tökéletes kisbabát. Amit aztán oda kell adniuk egy idegennek. Elég nagy ár a luxusért és a pénzért, nem? Ez a könyv alapvető kérdéseket tesz fel az érzelmek irányíthatóságáról, anyaságról, pénzről, és arról, mennyi áldozatot kell hoznia a társadalmi ranglétra alsóbb rétegeinek azért, hogy a felszínen maradhassanak és gondoskodhassanak a szeretteikről. Joanne Ramos regénye borzasztóan izgalmasnak tűnik, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen megvalósítással sikerült megválaszolnia ezeket az izgalmas és fontos kérdéseket. 

Úgy tűnik, márciusban sem unalmas olvasmányokkal fogom tölteni a kevés szabadidőmet. Mind másért, de mindegyik könyvet nagyon várom! Ti mit olvastok kora tavasszal? Írjátok meg Molyon!