Utálom, mikor ezt kérdezik. Vannak emberek, akiknek csupa jó válaszaik vannak. Sőt, előre készülnek ezekre a kérdésekre. Tudom, hogy nekem is ezt kellene csinálnom. Ez ugyanaz a szitu, mint mikor megkérdezik, melyik a kedvenc filmed, ki a kedvenc íród, ha választhatnál, hogy milyen állattá válhatsz, mit választanál, te meg ülsz ott, mint egy rakás szerencsétlenség, úgy csinálsz, mintha először hallanád ezt a kérdést, pedig csak az jár a fejedben, hogy a francba, a múltkor, mikor szintén nem tudtam válaszolni, megfogadtam, hogy kitalálok erre valamit, és tessék, megint itt vagyok, és fogalmam sincs.

Téged mi motivál? Mit tudom én. Most vagy úgy általában? Általában az, hogy történjen valami. Tudjátok mit? Elegem van a tudatos emberekből. Elegem van azokból, akiknek mindenre van válaszuk. Nekem semmire sincs válaszom, olyan az életem, mint egy lavina, néha azt gondolom, hogy tudatosan irányítom, de lássuk be, ez a legnagyobb önáltatás a világon. Vannak döntések, néha terelgetni próbálom ezt a mindent uraló következményláncot (nevezzük életnek) egy szerintem helyes irányba, amiről rendszerint kiderül, hogy na, ez aztán a lehető legborzasztóbb irány volt. Mostanában azzal áltatom magam, hogy azt mondom, a tudatosság megöli a kreativitást. Ez megnyugtató és felszabadító mantra az olyanoknak, mint én. Ez van. 

Mucha Dorka Puncs című regényének elbeszélőjét elég könnyű megutálni, de ugyanolyan könnyű megszeretni is. Meggyőződésem, hogy mindez azon múlik, mennyire húzzuk feszesre a fent említett tudatosságot az életünkben. Szerintetek én mennyire szerettem meg?

A történet fejezetei a mi fejünkben is úgy állnak össze darabonként, mint a főszereplő fejében, egyszerre ébredünk rá, mi minden történt, hogyan történt, miért történt. Olyan ez, mint egy trauma utáni ébredezés. Egyszerre születik meg az olvasó és a főszereplő fejében a végső, a logikus lépés is, vagyis inkább akkor értjük meg egészen a regény nyitófejezetét. A végén pedig a betartott középső ujj, hogy azt hitted, végre te uralsz egy helyzetet, te tetted irányba az életed, aztán kiderült, hogy végső soron ez sem alakulhatott volna másképp. Ezért is nagyon jó választás a kötet mottójául választott Nabokov idézet (ami amúgy is egyik kedvenc idézetem valaha - na tessék, erre a kérdésre már tudok válaszolni, ha valaki megkérdezné). 

Persze a főszereplő sodródik, de nyilván semmi sem véletlen. Ezt mutatja a számolás, ez a kényszeresség is. A háttérben meghúzódó félelmek, szorongás, a túlhurcolt traumák mind ott vannak, a lavina elindult, és görög tovább. Közben pedig végtelenül egyedül van, hiába Amarilla, Bálint, Tanár Úr. Nem lehet elmondani az erőszakot, mert senki sem érti, nem lehet elmondani a traumákat, mert senki sem érti, mert igazából mindenki azért van itt, hogy legyen valahol, mert leginkább mindenkit az unalomtól való félelem motivál. 

A végletekig lecsupaszított prózában nincs helye másnak, csak annak, ami igazán fontos, ami hozzátesz, nem felcicomáz. Nem vonja el a figyelmet, fókuszált, koncentrált. Bár nem árul zsákbamacskát, hisz a végkifejletből fejtjük vissza a történetet, mégis elbizonytalanít, a próza  ugyanis nem feltétlenül a végkifejlet felől szól.

Hetekig nem volt kedvem semmihez, olvasni sem, minden untatott, ráaadásul csak 500 oldalas könyvek kerültek a kezembe, amelyeket rendre félbehagytam. Ilyenkor szoktam a versek, esszék és kisregények felé fordulni. Szóval egy elég hosszú olvasói válság végén olvastam ezt a könyvet. Megérte. Olvassátok, és várjuk együtt a következőt, mert ez a könyv elég ígéretes kezdet.

(Nyugi, Dorka, nem hiszek el belőle semmit.)

Mucha Dorka: Puncs, 21. Század Kiadó, 2019.