Ha Elena Ferrante új könyvet ír, az mindig ünnep. Egészen magával ragadó világával és történetmesélési technikájával olyan atmoszférát tud teremteni néhány oldal alatt, ami összetéveszthetetlenül egyedi. Bár vannak olyan ferrantei elemek, amelyek ismétlődően újra és újra felbukkannak könyveiben, témáit és nézőpontját illetően képes megújulni, más színben láttatni az emberi sorsokat. Ez történt most A felnőttek hazug élete esetében is: alapvetően le se tudná tagadni, hogy Ferrante-mű, mégis más, mint a többi regénye. És hogy miért? Mert ezúttal Nápoly egészen más rétegeiben merülünk el, mint azelőtt. 

A felnőttek hazug élete nevezhető felnövéstörténetnek és fejlődésregénynek is. Főszereplőnk, Giovanna története egy szép, rendezett, nápolyi értelmiségi családból indul, majd összefonódik apai rokonai legkevésbé sem hasonló világával. Nápoly két arca tükröződik vissza a regényben: a felső körökben lévők, akik látszólag gondtalanul és kiegyensúlyozottan élnek, és a hangos, csúnya, de színes és őszinte alsó-Nápoly lakói ütköznek össze egyetlen kislány életében, sorsában. 

De vajon valóban ennyire egyszerű lenne a képlet, és a két Nápoly valóban ilyen egyszerűen szétválasztható? Ahogy azt már Ferrante regényeiben megszokhattuk, a karakterek korántsem feketék vagy fehérek: igazi emberek, jó és rossz tulajdonságokkal, érzelemvezéreltek és nem ismernek korlátokat. Hamar kiderül, hogy a csúnya nem is olyan csúf, és a rendezettnek tűnő családi háttér egyetlen pillanat alatt a semmivé válhat. 

Giovanna felnőtté válásának problémája a regényben egy kérdés köré csoportosul: mit jelent hazudni? Milyen hazugságra, leplezésre építeni és fenntartani egy házasságot évtizedekig? Milyen érzés hazudni önmagunknak, hogy jobb színben tüntessük fel magunk előtt azokat, akiket elfogultan szeretünk? Hol kezdődik a hazugság fogalma, miben különbözik a szimpla füllentéstől vagy a kegyes hazugságtól? Milyen érzelmeket szabadít fel bennünk az első titkos találkozó, és milyen spirálba tud minket rántani, ha elkezdünk valamiről hazudni? Hogyan válhat a hazugság a manipulálás és a csábítás eszközévé? Mi a megbocsájtható hazugság és mi az, amit már nem lehet elnézni? 

Ezek a kérdések különböző formában, de mind felmerülnek a kötetben - nehéz kérdések, felnőtteknek valók, és a felnőtté válás folyamatában fontos szerepet játszanak. A kérdésekre adott regénybeli válaszok megoldókulcsként mutatnak rá a szereplők motivációira és segítenek megfejteni és értelmezni az olvasottakat - nemcsak nekünk, hanem Giovannának is. Egyúttal pedig azt is láthatjuk, ő hogyan lavíroz saját és a környezete hazugságai között - érdekes tanulmány és egyben önreflexióra is sarkall. 

Csúfság, a szépség elvesztése és a hazugságok hálójába gabalyodás - e kettő kéz a kézben jár, nemcsak a regény tanúsága szerint, de egyfajta egyetemes bölcsességként is él a köztudatban ez az összefüggés. Ebből a nézőpontból pedig Ferrante ismét nagy tanítómester: egy olyan univerzális motívumot ragadott meg újra, ami mindannyiunk számára ismert és hasznos tudás lehet, mindenkihez szól. Már csak ezért is érdemes elolvasni A felnőttek hazug életét: mindig jól jön egy-két emlékeztető, hogy örökké szépnek lássuk magunkat és egymást. 

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete, Park Könyvkiadó, 2020, 341 oldal, ford. Király Kinga Júlia