Amikor egy könyv nemzetközi bestseller, megnyer egy csomó rangos díjat, és még Obama kedvenc olvasmányai között is szerepel, nyilvánvaló várakozásokkal kezdesz bele. Ben Lerner regénye azonban megtanít arra, hogy a várakozásainkat és előítéleteinket hátrahagyva ne a felszínre figyeljünk, hanem próbáljuk belevetni magunkat a megértés mélyebb bugyraiba, már amennyire ez lehetséges.
Az Iskola Topekában a megértés, a megérteni vágyás és a kommunikációképtelenség regénye. Teljes elmezavar, és a felszín, ami ezt igyekszik jól leplezni. A kommunikáció(képtelenség) a narratíva szintjén és metaszinten, a regény strukturájában is fontos szerepet játszik: egy igazi kísérleti regény, ami a nyelvi kifejezőképesség nehézségeire irányítja a figyelmet. Amikor egy könyvről írok, ritkán szoktam összefoglalni, miről is szól a történet (egyébként erre ott a fülszöveg, általában annál többet én sem mondhatok spoilermentesen), ebben az esetben kifejezetten nehéz lenne összefoglalni, mi történik. Egymásba gabalyodó életek és sorsok összefüggéseit kell felfejtenünk ebben a könyvben, de valahogy mindenhogy a megértés kudarcaiba futunk bele, ami könnyen a saját kudarcunk is lehet, ugyanis rettentően nehezen követhető a cselekmény, az elhallgatás és a kihagyás a narratíva szintjén is erősen jelen van.
Több kommunikációhoz köthető toposzt is alkalmaz a regény: Darren, aki betegsége miatt képtelen a maga teljességében kifejezni magát, Adam, aki a kommunikációt érvek és válaszcsapások szinte matematikai egyenleteire szűkíti, a szülők, akik pszichoanalitikusként a nyelvvel/nyelvből és annak szimbólumaiból élnek, a kimondást szorgalmazzák a mindennapokban, miközben az ő életükben is jelen lesz az elhallgatás.
A regény egyik nagy érdeme, hogy több értelmezési és megértési lehetőséggel, réteggel is szolgál, így nem csak bölcsészpornó, és nem csak azok vihetnek el belőle valamit, akik magyar szakosként élénk emlékekkel rendelkeznek arról, mi köze a pszichoanalitikának a nyelvhez (bár ez egy nem elhanyagolható és elég érdekes réteg).
Vita, mint a kommunikáció vége
Az elmúlt néhány évben különösen sokszor hallom a következő mondatot: "Az baj, hogy ennek az országnak nincs vitakultúrája." Az emberek általában ezzel magyarázzák, amikor a mindennapok frusztrációiból a közösségi oldalakra érkező emberek magukból kikelve kommentelnek egymásnak olyan dolgokat, amelyeket viszonylag ritkán mondanának egy idegennek szemtől szemben. Nos, Ben Leiner fevillantja azt, milyen, amikor valaki igazán profi a vitában: Adam a legjobbak között van az iskolai versenyeken. Bár sok olyan véleményt olvastam, ami nehezményezi, hogyan és milyen hosszan fejti ki az író a vitakörök, versenyek és különböző technikák működését és szerepét, szerintem a társas kommunikációnk működésének megértéséhez nagyon jó például szolgál. A vita ebben a regényben verseny, rivalizálás, és ezért önmagáért való, nem jobbító szándékú, nem arra szolgál, hogy meggyőzd a másikat az igazadról, hanem arra, hogy minél meggyőzőbben és eltántoríthatatlanul mond a magadét. De hát nem így működik a vita amúgy is? Nem kell ahhoz vitaversenyekre járnunk, hogy ezt a szemléletet beépítsük a mindennapokba. Az érvek sorozása alatt elvész a lényeg, már nincs igazán értelme a mondanivalónknak, és egymás mellett elbeszélő arcok leszünk. És ez könnyen katasztrófaközeli állapotba vezetheti nemcsak az egyént, de egy egész társadalmat is: a minél hangosabb, annál meggyőzőbb elvén lett Trumpból elnök, és ezért gyűlölünk mindenkit, aki nem olyan, mint mi.
Számomra ezt adta ez a regény. Nehéz menet volt, kétszer futottam neki, sokszor vissza kellett olvasnom oldalakat, és a mai napig nem tudom, hogy pontosan miért. Nehezen követhető, összetett, nem ártana összevetnem az eredetivel, hogy kiderüljön, a magyar fordítás különösen küzdelmes, vagy az eredeti szöveg is.
Az iskola Topekában ebből adódóan igazi téli, elmerülős olvasmány. Akkor vedd elő, ha van időd kiszakadni a valóságodból és minden gondolatodat és figyelmedet a könyvnek szentelni. Ha hajlandó vagy beletenni ezt a munkát, könnyen lehet, hogy megéri.
