Ha megkérdeznénk bárkit, aki a magyar oktatás történelemleckéit tanulta, hogy mit tud a történelemről, akkor valószínűleg tudása 60%-a a magyar, 30%-a pedig az európai történelemre korlátozódna. Pedig a világ nemcsak a saját és - hiába is szeretnénk másként hinni - világtörténelmi vonatkozásban összességében nem épp a legbefolyásosabb országunkból és az európai kontinensből áll. Történt "néhány" érdekes fordulat Ázsiában is, amiről a legtöbb embernek fogalma sincs. 

Peter Frankopant, aki a brit oktatási rendszerben szocializálódott, szintén hasonló dolgok bosszantották, mint ami a magyar oktatásra jellemző: a világ történéseinek jelentős része egyszerűen egy nagy vakfolt a legtöbb ember számára. Épp ezért kínál egy új, üdítően friss és érdekes perspektívát a világtörténelem elmesélésére: a Selyemút nyomvonalán fekvő országok történetén keresztül világít rá arra, hogy az Ázsiában zajlott folyamatok hogyan határozták meg a világ történelmét. Az elsőként megjelent, 2020-as Selyemutak - Egy új világtörténet című kötete nagy vállalás, hiszen egy óriási időintervallumot ölel fel az Ókortól kezdve a 2000-es évek elejéig. Frankopan egyben megmutatja azt is, hogy a történelem milyen komplex fogalom, és hogy többek között a vallás, a szociológia és a földrajz mind nagyon fontos alakító elemei. 

A Selyemutak hosszú és kimerítő olvasmány, hiszen egy újfajta perspektíva befogadása és megértése mindig megköveteli az olvasói munkát is. Ugyanakkor abszolút megéri a fáradságot, ha komplex képet akarunk nyerni a világtörténelemről. Frankopan, ahogy minden humántudós, érezhetően elfogult egyfajta történelmi narratíva irányában, ugyanakkor, véleményem szerint ez nem baj, sőt valójában elkerülhetetlen. Sokan sokféleképpen tudnának vitatkozni azokkal a megállapításokkal, amelyeket Frankopan tesz a könyvében, ezért is fontos, hogy számos eltérő perspektívából informálódjunk, különösen egy olyan bizonytalan területen, mint a történelem, amit erősen a különböző nemzeti és kulturális perspektívák alakítják. Higgyétek el, Erdélyről egészen mást tanítanak Romániában, mint Magyarországon. 

"A selyemutak fogalma valójában egy embereket, kultúrákat és földrészeket összekapcsoló hálózatot jelent, és segít megértenünk, hogy a múltban miként terjedtek a vallások és a nyelvek, hogyan versengtek, keveredtek és színesedtek az élelmiszerekről, az ételkészítésről, divatról és művészetről alkotott elképzelések. (...) Megmutatja, hogy a múlt nem különálló korszakok és régiók sorozata, hanem egy olyan eleven folyamat, amelyben a világ évezredek óta egybetartozik, és minden elem egy szélesebb, globális történelem egyik alkotórésze." (Peter Frankopan - Új selyemutak, 10-11.o.)

A néhány hónapja megjelent Új selyemutak - Világunk jelene és jövője kötet bizonyos szempontból a Selyemutak folytatása, amelyben Frankopan fókuszában a közelmúlt és a jövő kilátásai állnak. Az Új selyemutak a Közel-Kelet és Kína szerepét emeli ki leginkább, és az Egyesült Államokkal való viszonyukat is tüzetesen vizsgálja, hiszen ezek a kapcsolatok adták a közelmúlt világtörténelmi jelentőségű eseményeinek nagy részét. Frankopan folytatja azt az alapos kutatómunkát, amit az előző könyvvel már elkezdett, miközben végig érdekesen, sok példával és könnyen érthető stílusban vázolja mindazt, ami az elmúlt években elkerülhette a figyelmünket, vagy épp a hírekből hallott információkat segít kontextusba helyezni és megmutatja, milyen bonyolult hálózat alakult ki a Földön, és milyen érzékenyen érinti a világ távoli pontjait is egy-egy lokális tragédia vagy politikai-gazdasági döntés. Azt is kiválóan érzékelteti, hogy a világ történelme eddig is folyamatos változásban volt, hiszen minden apró folyamat hatással van a nagy egészre. Ahogy Frankopan fogalmaz az Új selyemutakban: "Arra jöttem rá, hogy a változás normális, hogy a globális erőközpont eltolódása teljességgel hétköznapi folyamat, és hogy ez a kaotikus, idegenszerű világ egyáltalán me, olyan különös vagy rendellenes." A könyv utolsó része a jelen eseményeinek és politikai döntéseinek, közelítéseinek és távolodásainak jövőbeli hatását vázolja fel, érdeklődve várjuk, mikor értesülünk Frankopan jóslatainak megvalósulásáról a hírekben. 

Frankopan kétkötetes, alapos és nagyon olvasmányos, könnyen érthető történelemórája mindenki számára ajánlott. Nem nevezhetjük magunkat tájékozott embereknek, ha a világról való tudásunk kimerül Európában és az Egyesült Államokban. Ahhoz, hogy átlássuk a jelen történéseit, mindenképpen tágítanunk kell a perspektívánkat, és figyelmünket az általunk kevésbé ismert régiók felé fordítanunk. Minél több forrásból tájékozódunk, annál biztosabban formálhatunk véleményt társadalmi-politikai ügyekben, és annál többet érthetünk meg abból, ami körülöttünk zajlik a világban, és így a mi életünkre is közvetlen hatással van.

Köszönöm a Park Könyvkiadónak, hogy elküldte a köteteket elolvasásra.

Amikor egy könyv nemzetközi bestseller, megnyer egy csomó rangos díjat, és még Obama kedvenc olvasmányai között is szerepel, nyilvánvaló várakozásokkal kezdesz bele. Ben Lerner regénye azonban megtanít arra, hogy a várakozásainkat és előítéleteinket hátrahagyva ne a felszínre figyeljünk, hanem próbáljuk belevetni magunkat a megértés mélyebb bugyraiba, már amennyire ez lehetséges. 

Az Iskola Topekában a megértés, a megérteni vágyás és a kommunikációképtelenség regénye. Teljes elmezavar, és a felszín, ami ezt igyekszik jól leplezni. A kommunikáció(képtelenség) a narratíva szintjén és metaszinten, a regény strukturájában is fontos szerepet játszik: egy igazi kísérleti regény, ami a nyelvi kifejezőképesség nehézségeire irányítja a figyelmet. Amikor egy könyvről írok, ritkán szoktam összefoglalni, miről is szól a történet (egyébként erre ott a fülszöveg, általában annál többet én sem mondhatok spoilermentesen), ebben az esetben kifejezetten nehéz lenne összefoglalni, mi történik. Egymásba gabalyodó életek és sorsok összefüggéseit kell felfejtenünk ebben a könyvben, de valahogy mindenhogy a megértés kudarcaiba futunk bele, ami könnyen a saját kudarcunk is lehet, ugyanis rettentően nehezen követhető a cselekmény, az elhallgatás és a kihagyás a narratíva szintjén is erősen jelen van. 

Több kommunikációhoz köthető toposzt is alkalmaz a regény: Darren, aki betegsége miatt képtelen a maga teljességében kifejezni magát, Adam, aki a kommunikációt érvek és válaszcsapások szinte matematikai egyenleteire szűkíti, a szülők, akik pszichoanalitikusként a nyelvvel/nyelvből és annak szimbólumaiból élnek, a kimondást szorgalmazzák a mindennapokban,  miközben az ő életükben is jelen lesz az elhallgatás. 

A regény egyik nagy érdeme, hogy több értelmezési és megértési lehetőséggel, réteggel is szolgál, így nem csak bölcsészpornó, és nem csak azok vihetnek el belőle valamit, akik magyar szakosként élénk emlékekkel rendelkeznek arról, mi köze a pszichoanalitikának a nyelvhez (bár ez egy nem elhanyagolható és elég érdekes réteg).

Vita, mint a kommunikáció vége 

Az elmúlt néhány évben különösen sokszor hallom a következő mondatot: "Az  baj, hogy ennek az országnak nincs vitakultúrája." Az emberek általában ezzel magyarázzák, amikor a mindennapok frusztrációiból a közösségi oldalakra érkező emberek magukból kikelve kommentelnek egymásnak olyan dolgokat, amelyeket viszonylag ritkán mondanának egy idegennek  szemtől szemben. Nos, Ben Leiner fevillantja azt, milyen, amikor valaki igazán profi a vitában: Adam a legjobbak között van az iskolai versenyeken. Bár sok olyan véleményt olvastam, ami nehezményezi, hogyan és milyen hosszan fejti ki az író a vitakörök, versenyek és különböző technikák működését és szerepét, szerintem a társas kommunikációnk működésének megértéséhez nagyon jó például szolgál. A vita ebben a regényben verseny, rivalizálás, és ezért önmagáért való, nem jobbító szándékú, nem arra szolgál, hogy meggyőzd a másikat az igazadról, hanem arra, hogy minél meggyőzőbben és eltántoríthatatlanul mond a magadét. De hát nem így működik a vita amúgy is? Nem kell ahhoz vitaversenyekre járnunk, hogy ezt a szemléletet beépítsük a mindennapokba. Az érvek sorozása alatt elvész a lényeg, már nincs igazán értelme a mondanivalónknak, és  egymás mellett elbeszélő arcok leszünk. És ez könnyen katasztrófaközeli állapotba vezetheti nemcsak az egyént, de egy egész társadalmat is: a minél hangosabb, annál meggyőzőbb elvén lett Trumpból elnök, és ezért gyűlölünk mindenkit, aki nem olyan, mint mi. 

Számomra ezt adta ez a regény. Nehéz menet volt, kétszer futottam neki, sokszor vissza kellett olvasnom oldalakat, és a mai napig nem tudom, hogy pontosan miért. Nehezen követhető, összetett, nem ártana összevetnem az eredetivel, hogy kiderüljön, a magyar fordítás különösen küzdelmes, vagy az eredeti szöveg is. 

Az iskola Topekában ebből adódóan igazi téli, elmerülős olvasmány. Akkor vedd elő, ha van időd kiszakadni a valóságodból és minden gondolatodat és figyelmedet a könyvnek szentelni. Ha hajlandó vagy beletenni ezt a munkát, könnyen lehet, hogy megéri. 

A versek mindenhol ott vannak. A versek által jutunk először életünkben közelebb a nyelvhez: rímes mondókákat tanulunk meg gyerekkorunkban, így próbálunk a fura szavak közt összefüggést találni: a rímelő dolgoknak valami köze lehet egymáshoz. Aztán kisiskolás korunkban el kell kezdenünk versszakokat memorizálni, fejből megtanulni: nekem itt tört meg a lelkesedésem, ugyanis világéletemben úgy tanultam meg bármit is, hogy elolvastam, felfogtam, értelmeztem, és elismételtem a saját szavaimmal. Memorizálni sosem tudtam rendesen. Viszont minden más szempontból imádtam a verseket: mindig is úgy gondoltam, a versek jelentik az igazi kihívást az irodalomban. Mire gondolt a költő? (Érdekes volt-e ez a kérdés nem ironikusan valaha is?) Hogyan kell elképzelni az avar fura színét, ahogy az őszi szél felkavarja a naplementében?  Bizonyos szempontból a kihívás részét még mindig így gondolom, bár már egészen más okok miatt.

Amikor kicsi voltam, a versek gyakran úgy hangoztak, mint varázsigék. Szavak, amelyek igazán teremteni tudnak. Amik jókedvűvé változtatnak, vagy épp pillanatok alatt egész napra lehoznak az életről. Versek voltak azok, amik a magyar szakra vezettek. Mindkét szakdolgozatomat verseskötetről írtam, méghozzá a két kedvenc kortárs költőm köteteiről. Mindig úgy gondoltam, aki költőnek áll, az csak komoly ember lehet, ugyanis aki varázslattal játszik, az nagy felelősséget vállal, amivel tudni kell élni. Így gondoltam régen. 

Aztán elbizonytalanodtam. Magyar szakosként mindennel találkoztam: négysoros versekkel, amikben benne van a fél mindenség és bőven meg tudtam tölteni az elemzésükkel több oldalt. Találkoztam olyan versekkel is, amelyekről köztudott volt, hogy szimplán nagyon rosszak, és találkoztam egy furcsa harmadik kategóriával is: a versek, amelyeket látszólag rajtam kívül mindenki ért és nagyra tart, én viszont egyszerűen nem találom őket se jónak, se rossznak, semmilyennek. A versek, amelyek nem szólnak hozzám, én így hívom őket. 

Ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy egy ünnepelt kötet versei nem szólnak hozzád, viszont irodalmi körökben mindenki erről a kötetről beszél, és látszólag mindenki el van tőle ájulva, a legtöbbször megadod magad, hevesen bólogatsz a véleményekre, de általában nem foglalsz markánsan véleményt. Ritkán bevallod, mi is  a helyzet valójában.

Úgy gondolom, a kortárs költészet enigmáit megfejteni néha még a tapasztalt irodalomkedvelőknek is kihívást jelenthet. Mi is a probléma?  A kortárs költészet, világirodalom nagyon különbözik attól a költészeti safe space-től, amit az iskolában megszokhattunk. Ott még sokkal világosabbnak tűnt minden, de ha nehezen értettünk is meg valamit, volt pár értelmezés, vagy épp egy tankönyv, ami mindig megmondta, mit gondoljunk. A kanonizáció áldásos hatása ott volt az értelmezéseinken. De mi legyen egy kötettel, aminek versei 3-4, látszólag egymással semmilyen kapcsolatot nem mutató szóból állnak, plusz 2 hete jött ki, és még egy jó évig egy árva kritikát sem fogunk róla találni sehol? 

 Ilyenkor ketten maradtok a verssel, és csak egymásra számíthattok. A versnek bíznia kell benne, hogy képes lesz átadni neked valamit, neked pedig bíznod kell magadban, hogy képes leszel valamit kihámozni a versből. És én azt mondom, erre az intim viszonyra van szüksége minden költeménynek, hogy működni tudjon.

Persze ez nem jelenti azt, hogy egy vers automatikusan működni is fog. Fogékonynak kell lenned a vers hangulatára, szükséged lesz egyfajta lélekállapotra, amikor be tudod fogadni az olvasottakat, és persze sok figyelemre, türelemre, gondolkodásra, mélyre ásásra. Attól is függhet, milyen irodalom- és életbeli tapasztalatokkal rendelkezel. A vers és a közted levő viszony nagyon bonyolult. 

Szeretek versekre gondolni, de nemrégiben rá kellett jönnöm, nagyon kevés verset olvasok, mióta befejeztem az egyetemet. Még ha a magyar költészeti életre van is egy nagyon szűk kis rálátásom is, fogalmam sincs, hogy mi zajlik a világban. Miről írnak olyan költők mostanában, akik egy másik ország, egy másik kultúra vagy egy más felfogás szerint élik a mindennapjaikat?

Kíváncsi lettem, és a elkezdtem olvasni a Versum-könyvek sorozat két kötetét: Tor Ulven Türelem című kötetét, illetve John Ashbery Önarckép konvex tükörben című munkáját. Úgy döntöttem, úgy fogom olvasni ezeket a köteteket, mintha csak egymásra számíthatnánk. 

Tor Ulven kötete kemény falatnak ígérkezett, hiszen maga a költő is híresen zárkózott alak volt. Aztán nagyon hamar elkezdtem látni a köveket, az érdes felületeket, a fák erdejét, aztán elkezdtem hallani a hangokat, a sikolyokat és a zenét, érezni a csendet a versekkel együtt. Ulven kortárs, de versei olyan univerzálisak, hogy szinte bármikor íródhattak volna, ha a forma nem lenne árulkodó. Szédülünk és érezzük azt az elemi szorongást, ami e versek sajátja. Egyedül lenni egy évezredes erdőben, kiutat keresve, vagy épp régi várromok között bolyongani: mindig ez jut eszembe Ulven verseiről. A szorongás, a halál, a természet egyes elemeinek felhasználásával időn kívül áll: paleolit, 1623, 2021, minden kor benne van, és mindegyik egyszerre van benne. És a szorongás okozta sikolyt évszázadok visszhangozzák: az időn kívüliség még tovább gerjeszti a frusztrációt (elég arra gondolni, hogy jelenleg a járványban is az az egyik legfrusztrálóbb érzés, hogy nem látjuk a végét).  De persze nem jelenthetjük ki azt sem, hogy Ulven szimplán csak le akar hozni az életről. Néha ugyanis kifejezetten vicces és groteszk. Néha mosolyognak a kövek, néha arra várnak, hogy mi málljunk szét helyettük. Néha tragikomikusan megjelenik a sorok között az idő mozdulatlanságába temetkezés. És a végén igazán elgondolkodtat, hogy mit is gondolhatott Ulven életről és halálról a versei alapján? Mit enged nekem gondolni ezekről a témákról? Mindenkire rábízom a személyes megfejtést.

Következett aztán John Ashbery Önarckép konvex tükörben című kötete, ami már címével betalált, az egyik kedvenc korszakom kedvenc  festményét idézi ugyanis meg. Norvégiából tehát Amerikába kerültünk ("A feleségem /  Azt hiszi, Oslóban vagyok - Oslo, / az Franciaország, ugye.") méghozzá az amerikai posztmodern líra egyik alapművével. Ashbery igazi sztár, a kortárs amerikai irodalom egyik legfontosabb alakjaként tartják számon. Itt már elég sok fogódzkodót kapunk az értelmezéshez, nem igaz? Mondjuk úgy, lehet sejteni, hogy jó lesz. Ashberyvel nem indul valami rózsásan a viszonyunk. Valahogy mindig olyan lelkiállapotban veszem elő ezt a kötetet, ami nem kedvez ezeknek a verseknek. Ha Ashbery szemlél, én zaklatott vagyok, ha Ashbery zaklatott, én megnyugvásra vágyom. Így megyünk egymás mellett egy darabig, aztán egyszer csak elkezd helyrerázódni a kapcsolatunk. Elkezdek kötődni a versekhez, élményeket idéznek fel, már illatokat is érzek, sőt, azt is meg tudom állapítani, milyen a levegő melege a versben. Bugyuta dolognak hangzik ez így leírva, de ha jókor és jó helyen talál meg ez a kötet, rá fogsz jönni, miben rejlik a nagyszerűsége. A konvex tükörben, ahol minden egy irányba mutat, amiben úgy mutatod meg magad, hogy közben védve is legyél: itt te is megtudhatsz valamit magadról. 

Őszinte leszek: egyre kevésbé gondolom azt, hogy verseskötetekről érdemes tényszerűen beszélni. Lehet, csak ez a kritikusokon és az irodalomtörténészeken kívül kevés ember számára lesz érdekes. Mindig, amikor a költészet napi posztokat olvasom, rájövök, hogy a költészetben a legjobb dolog, hogy minden az olvasó és költő között történik. Mondhatok én bármit arról, milyen posztmodern elemek jelennek meg Ashberynél és milyen kőtoposszal él Ulven, a lényegről nem tudok mondani semmit: nem tudom, hogy neked mit fognak jelenteni ezek a versek. Ez csak akkor derül ki, ha te is elolvasod őket. 

Tor Ulven: Türelem (ford. Vajna Ádám)  // John Ashbery: Önarckép konvex tükörben (ford. Krusovszky Dénes, Mohácsi Balázs, Lanczkor Gábor)

Versum-könyvek, 21. Század Kiadó

2020

A recenziós példányokért köszönet a kiadónak. 

A bejegyzés spoilereket tartalmaz a Búcsú a fegyverektől című regénnyel kapcsolatban. 

Újra itt van a Hemingway-olvasó sorozatunk a második résszel: Az öreg halász és a tenger után ezúttal a Búcsú a fegyverektől került sorra, és azt kell, hogy mondjam, ez az olvasmány már jóval kihívásokkal telibb élmény volt, mint az előző, rövid kisregény.

Na de nem csak arról van itt szó, hogy ez már egy hosszabb kötet volt (amúgy semmi különös, rendes regényméret) és lusta voltam olvasni (na jó, egy kicsit erről is szól a dolog...), hanem inkább arról, hogy mindkét fő cselekményszál kívül esik a komfortzónámon: háborús regényeket szökő évente egyszer olvasok, romantikus történeteket pedig nagyjából tízévente, egyik műfaj sem a kedvencem. Nos, itt viszont egyik elől sem tudtam menekülni.

 A történet szerint Frederic Henry amerikaiként csatlakozik az első világháborúban az olasz hadsereghez, ahol megismerkedik Catherine Barkley-val, az angol nővérrel. A háborús megpróbáltatások után Henrynek sikerül az akkor már várandós Catherine-nel együtt Svájcba menekülnie, ahol megszabadulva a háború borzalmaitól, idilli környezetben várják gyermekük születését. A történet a szüléssel zárul, ami egy drámai és végzetes lezárást ad a regénynek. 

Mondom, nem vagyok tapasztalt különösebben sem a háborús, sem a szerelmi történetek műfajában, de nekem nagyon úgy tűnt, mintha Hemingway úgy használta volna ezt a két cselekményszálat, mint ellentétes pólusú mágneseket, és elment a falig velük: a háborús harcok és megpróbáltatások borzalmai szinte elképzelhetetlenül élesek a regényben, ezek a részek tele vannak tapintható feszültséggel, az örök küzdés és a kitartás, az élethez való ragaszkodás példái, miközben testközelből olvashatunk a mindennapi halálról, a szörnyűbbnél is szörnyűbb sebesülésekről. Ugyanakkor azt is látjuk, mennyire cél nélküli és kilátástalan ez a helyzet, megmutatkozik, mennyire kiábrándultak a frontvonalban harcolók, mennyire szomjazza már mindenki a háború végét, és mennyire kevesen látják már az értelmét vagy a végét ennek az egésznek. Ahogy Catherine és Frederic arról tréfálkozik, hogy a születendő gyermekük is katona lesz majd, és harcolni fog a háborúban, jól megmutatja, mennyire kilátástalannak tartják a helyzetet, és hogy reményvesztettségükben nem látják, hogy vége lehetne a háborúnak (ez arra emlékeztet amúgy, ahogy mi beszélünk mostanában a pandémiáról).

"Nincs vége. Egy háborúnak nincs vége soha."

Míg ott a szerelmi szál, ami túlzóan romantikus, a naivitástól és az ártatlanságtól, valamimt a sokszor egészen infantilis párbeszédektől már önmaga paródiájába fordul, egészen hihetetlen, és a háború kontextusában ez különösen igaz. Olvasás közben egész egyszerűen nem tudom komolyan venni: úgy érzem, ha ez a könyv valahogy happy enddel zárul, nem tudok mást tenni, csak jót nevetni azon, milyen szép, romantikus dolgokra is képes ez a Hemingway. 

"Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet."

De aztán rájövök, hogy ja, halló, mégiscsak Hemingwayről beszélünk, az nem lehet, hogy hőseink ennyivel megússzák a dolgot, és Svájcban, a háborús senkiföldjén családot alapítanak, boldogan fejik a tehenelet és járják a réteket (más kérdés, hogy Frederic Hemry erre valószínűleg alkatilag alkalmatlan lenne). A végén arcul csap a lezárás, ahol Frederic Henry számtalan megpróbáltatásai után elveszít mindent: gyermekét és Catherine-t is, ráadásul akkor, amikor nem is számít rá. Miután elmenekültek a háborús halál borzalmaitól, rá kellett jönnie, hogy a halál mint olyan, egy univerzális, mindenkire vonatkozó és senkit sem kímélő jelenség, ami felett nincs az embernek hatalma vagy befolyása.

A Búcsú a fegyverektől cím egyben tükrözi Henry és megannyi bajtársa közös vágyát, hogy végre letehessék a fegyvert és elérjék a béke korát, és egyben azt a menekülést is, ahogy Henry elhagyja a háborút a szerelemért és Svájcért. A háborúból való kiábrándulás, az élet és a béke utáni vágy  azonban nem hozzák el a feloldozást: a borzalmak más formában, de megmaradnak.  Bár erősen kérdéses, hogy Henry hosszú távon mit tud levonni az esetből következtetésképp: Catherine-nel való kapcsolata őszintén szólva mindig is meglehetősen toxikus volt, talányokra, köntörfalazásra és játszmákra épült. Ráadásul mindketten sérülten kerültek bele, és ezektől a sérülésektől később sem tudtak igazán megszabadulni. Ahogy arra Keresztes Balázs ajánlójában felhívja a figyelmet, ha így nézzük, a regény zárása értelmezhető feloldozásnak is Frederic Henry számára. 

A Búcsú a fegyverektől egy széles közönséget szólíthat meg: univerzális igazságai, a történet és a dráma grandiózus volta, a szerelem és a háború közkedvelt témája sok olvasónak.  Számomra a végletek olvasmánya: nem kezdtem el utána falni sem a háborús, sem a szerelmi történeteket. Lejöttem az életről? Igen, de pont ez volt Hemingway célja. De ez nem tántorított el, folytattam a Hemingway-olvasást, méghozzá az Akiért a harang szóllal. Ez a regény sem könnyítette meg a dolgomat, de erről majd egy későbbi bejegyzésben. 

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

XXI. Század Kiadó, 2020, 336 oldal

A recenziós példányért köszönet a XXI. Század Kiadónak.

A small talkok elengedhetetlen része az a kínos pillanat, amikor az időjárásról kezdünk el beszélgetni: ilyenkor már minden résztvevő tudja, hogy itt a vég, és legszívesebben már futva menekülnénk a helyzet elől. Az időjárásnál ugyanis kevés unalmasabb téma van, egész egyszerűen nincs mit róla beszélni. Én lepődtem meg a legjobban, amikor ennek ellenére egy, az időjárásról szóló könyv keltette fel az érdeklődésemet, amikor a Cser Kiadó honlapját böngésztem néhány héttel ezelőtt. Így került hozzám Marcus Rosenlund Az időjárás és a történelem című könyve.

Persze már akkor világossá vált, hogy ez a könyv nem hétköznapi módon beszél az időjárásról. Nem másról szól, mint hogy az időjárás és a különböző környezeti változások milyen hatással voltak a történelemre, valamint, hogy az emberi kultúra milyen hatással volt az időjárásra. Ez a téma csak nagy ritkán kerül elő a történelemórákon, (legalábbis saját emlékeim szerint), így talán elsőre meglepő lehet, milyen óriási szervező ereje van az időjárásnak az életünkre, életminőségünkre, vagy épp a civilizáció fejlődésére nézve. 

Marcus Rosenlund könyve Patat Bence remek és szellemes fordításában kerülhetett a magyar olvasók kezébe. A könyv 10 fejezete különböző természeti jelenségeken keresztül más és más történelmi korba vezet minket, valamint földrészek, tájegységek életébe enged betekintést. Sok szó esik az északi országokról, Izlandról, Grönlandról, a Dogger-földról, de Rosenlund többször is igyekszik eltávolodni egy-egy konkrét földrajzi ponttól és általánosságban egy-egy jelenséget górcső alá venni: így járjuk be könyvében a világ legnagyobb és legveszélyesebb vulkánjait, így keressük fel a világ egyik leghíresebb özönvízének helyszínét, az elsüllyedt Rungholtot,  sétálhatunk azokon a területeken, ahol az ősemberek is jártak, sőt, egy felettébb érdekes teóriát is olvashatunk a neandervölgyi ember és a trollok mítosza közti összefüggésről.

Mint már említettem, az időjárásnál kevés érdektelenebb téma létezik számomra. Őszintén szólva a  történelem sem mozgat meg túlzottan, inkább az a része, aminek közvetlen hatásait ma is érezzük, illetve a kortárs társadalmi folyamatok érdekelnek. De Marcus Rosenlundnak sikerült elérnie, hogy alig tudjak letenni egy, az időjárás és a történelem viszonyáról szóló könyvet. Hogy ez hogy lehet? Rosenlund egészen mesteri történetmesélő, a legszárazabb földrajzi-történelmi folyamatokat és tényeket is olyan élvezetesen írja le, hogy a legkevésbé sem tűnik unalmasnak. Mindig a megfelelő mértékben és jó időzítéssel szúr oda egy-egy szellemes, vicces megjegyzést, megcsillogtatva személyiséget. Nem fél olyan, a témához kapcsolódó morális problémákról értekezni, mint például a neandervölgyi ember "újraélesztése" a mai korban DNS-minták alapján, vagy épp a mammutok "újraélesztése". Reflektál a migrációra, a különböző klímavédelmi mozgalmakra, a globális felmelegedéssel kapcsolatos félelmeinkre is. 

"A mi specialitásunk az alkalmazkodás. Szinte bármihez alkalmazkodunk, jóhoz és rosszhoz is. Még a magunk által okozott, végső soron rendkívül pusztító éghajlatváltozáshoz is, feltéve, hogy kellően lassan történik. Mármint emberi lépték szerint lassan, hiszen amit mi lassúnak találunk, az a természet ősi mércéje szerint villámgyors fordulat. A képességünk, hogy szinte akármilyen viszonyokhoz alkalmazkodunk, áldás és átok is egyben. Segít nekünk életben maradni, de idővel csaknem bármilyen őrültség normálisnak tűnhet miatta." - 40.oldal

Ami azonban egyértelműen a legélvezetesebbé teszi ezt a könyvet, az az a téma iránti odaadó szeretet és lelkesedés, ami minden egyes mondaton átjön. Rosenlund maga írja a bevezetőben, milyen lelkesen jegyezte le nagyapja napi háromszor a hőmérsékletet, amit később maga is követett, és amatőr meteorológus lett belőle. Mint majdnem minden nehezebben emészthető téma esetében, itt is kiderült, hogy megfelelő tálalással nemcsak mindenki számára befogadhatóvá, de élvezetessé is tehetjük a  mondandónkat. Marcus Rosenlund Az időjárás és a történelem című könyvét ajánlom mindenkinek, aki egy új perspektívából szeretné megvizsgálni a Föld és az emberek történelmét, és igazán egyszerűen és szórakoztatóan akar tanulni a múltunkról és ezzel egy új szemléletet nyitni a jövőnek.

A recenziós példányt köszönöm a Cser Kiadónak. 

 Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem

Cser Kiadó, 2021

288 oldal

Szóval az van, hogy elkezdtem egy hosszabb Hemingway-életmű olvasást. Na de várjunk csak, mégis hogy jutott ez eszembe? 

Tavaly kora ősszel, miközben épp egy friss megjelenést lapozva ültem a buszon, és a méteres kátyúk ellenére próbáltam volna olvasni, egyszer csak azon kezdtem el gondolkodni, hogy régen olyan sok klasszikust olvastam, az elmúlt néhány évben viszont kb 1 kezemen meg tudom számolni, hány olyan könyvet fogtam a kezemben, ami bizonyítottan kiállta az idő és az irodalomtörténet próbáját, és maradandó klasszikussá vált.

Még valamit tudnotok kell: amikor ilyen felismerésekre jutok, általában nagyon lelkesen hajszolom magam rögtön  a másik végletbe. "Rendben, akkor 2021-re csináljunk egy könyves kihívást, ahol minden hónapban elolvasunk legalább 1 klasszikust!" Ha olyan típusú olvasók vagytok, mint én (olvasási magasságok és reading slumpok heves váltakozása, ami egészen követhetetlen), akkor nagyon jól tudjátok, hogy ezek az elhatározások hova vezetnek: 2021-ben továbbra sem olvasok egyetlen klasszikust sem. Na jó, talán másfelet, mert persze rögtön mondjuk  A tulajdonságok nélküli emberrel kezdem, hogy tutira elmenjen a kedvem nemcsak a klasszikusoktól, de még a női magazinoktól is. Úgyhogy ezúttal inkább úgy voltam vele, hogy tartogatom ezt a kis "olvass több klasszikust" figyelmeztetést az agyam egyik csücskében, és ha úgy érzem, szükségem lesz rá, akkor majd előveszem, különösebb elvárások nélkül. 

Néhány hétre rá szereztem tudomást róla, hogy a Négy Fal Között Olvasókör Youtube-csatornáján a XXI. Század Kiadó Hemingway-sorozatát fogja olvasni és elemezni Balázs, és mivel nekem Hemingway sajnos amúgy is szinte teljesen kimaradt, kapva kaptam az alkalmon, hogy csatlakozzak az olvasáshoz. Klasszikus is, ki is maradt eddig, tökéletes. Ráadásul nyugis tempóban tudtam olvasni, hiszen a kiadó csak néhány hónapja kezdte el az életmű kiadását, így nem is voltam lemaradva. 

Így kezdtem bele az első Hemingway-könyvbe, ami egyben ismétlés, újraolvasás is volt.

Most elmondom nektek, mi minden járt a fejemben, miközben Az öreg halász és a tengert olvastam. 

Az öreg halász és a tenger kitűnő kapudrog a Hemingway-életműhöz: bizony, ami Hemingway egyik utolsó igazán nagy dobása volt, az számunkra igazán jó belépőt jelenthet. Rövid, tömör, nem kell a figyelmed sok különböző eseményszálra vagy párbeszédre összpontosítanod, csak egy ember, a főszereplő halászunk és a fiú karakterét kell megismerned és elmélyedned benne. Elsőre legalábbis így tűnhet. Azonban azt is el kell mondanom, hogy számomra ez volt az érzelmileg leginkább megterhelő olvasmány a három befejezett könyv közül. Nagyon régen, kb 12-14 évvel ezelőtt olvastam először ezt a könyvet, a cselekményre nagyjából emlékeztem, ahogy arra is, milyen szomorú voltam, miközben olvastam, és mennyire sajnáltam a főszereplő Santiago-t. Na de ennyi év után illet mást is észrevennem ebben a könyvben az idősebb emberek küzdelme láttán felbukkanó együttérzésen túl. Mivel a világirodalom egyik legismertebb és legelemzettebb kötetéről van szó, ismertetésbe és mély elemzésbe nem bocsátkoznék, nézzétek meg Balázs videóját (lent linkelem), vagy megannyi hasznos értelmezést a témában. Én most azt mondanám el most nektek, mi az, amit második nekifutásra el tudtam magammal vinni a könyvből, mint személyes üzenet. 

Santiago harca két fronton zajlik: a hallal, a természet elemeivel, valamint saját magával is harcban áll. Küzd a saját teste és a saját elméje felett aratott győzelemért. Ez a küzdelem azonban nem akkor kezdődik, amikor először észreveszi a nagy hal súlyát, és kezdetét veszi tusája az állattal. A küzdelem része minden egyes nap, amikor kihajózik, hogy élelmet és megélhetést szerezzen magának. És főként küzdés az a 40 nap, ami fogás nélkül telik el a történet elején. Ebből a szempontból pedig az a konklúzió, amit a regény végén levonhatunk, nagyon tanulságos lesz saját életünkre vetítve is, hiszen mi is egy csónakban evezünk Santiagóval: minden nap teszünk olyan dolgokat, amikhez semmi kedvünk, vagy épp akkor nem érezzük az energiát vagy a motivációt a cselekvésre.

"Pedig ez nem igazság – gondolta. – De meg akarom mutatni neki, hogy mire képes az ember, s hogy mennyit tud elviselni az ember."

De a legtöbb esetben mi is tesszük a dolgunk, és kihajózunk. "Új nap, új élet.", vagyis minden nap előlről kezdődő nagy nekirugaszkodás.

"– Azt mondtam a fiúnak, hogy én nem akármilyen öregember vagyok – mondta. – Hát most eljött az ideje, hogy bebizonyítsam.
Hogy ezt már ezerszer is bebizonyította, az most nem számított semmit. Újra be kell bizonyítania. Elölről kell kezdenie minden alkalommal, és ami elmúlt, arra sohasem gondolt többé, ha cselekednie kellett."

És ha elérjük a célünkat, új csaták várnak, hiszen nem egyedül vagyunk a táplálékláncban. És talán ez az, ami igazán együttérzéssel tölt el, és amit 14 évesen még biztosan nem érthettem igazán. Santiago, aki gyakorlott, tapasztalt halász, ugyanúgy megannyi hibát elkövet, mint mi a mindennapi munkánk során - hiszen ember.

"Sok mindent hozhattál volna – gondolta magában. – De hát nem hoztál, öreg. Most ne azon tanakodjál, hogy mid nincs. Azon törd a fejed, hogy mihez tudsz fogni azzal, amid van."

Talán kicsit furának is tűnhet szembesülni Santiago belső monológjaiból kicsendülő reménnyel, és egyfajta pozitív naivitással, ami átlendítette az igazán nagy holtpontokon. És szerintem ez a hozzáállás, valamint a fent idézett  részlet az, amit ebből a könyvből magunkkal kell vinni, és ez az, amit nagyon sok motiváló, önsegítő könyv ettől nagyon különböző körítéssel és kontextusban, de el szeretne juttatni hozzánk üzenetként. A csatákat meg kell vívni, minden egyes nap: a kérdés, hogy te hogyan készülsz fel rá, mit viszel magaddal az útra, és főleg milyen szemlélettel éled végig az életed. 

A próza elképesztően gyönyörű ebben a könyvben. Minden egyes mozzanat közelebb visz minket a megismeréshez és az üzenethez, egyetlen felesleges szó sincs, minden betű fontos. Tömör, kevés jelzőt használ és egyben valahogy néha nagyon lírai is tud lenni.  Hemingway egész egyszerűen mestere annak, hogyan váltson ki minimális szövegterjedelemmel maximális hatást.

Ezek után nagyon kíváncsi voltam rá, milyen újdonságokkal fog meglepni azokban a regényekben, amiket még nem olvastam. Folytattam is a Búcsú a fegyverektőllel, amiről a következő posztban írok nektek. 

Ha kíváncsiak vagytok Balázs értelmezésére, a Négy Fal Között Olvasókör videóját itt megtaláljátok. 

A recenziós könyvpéldányért köszönet a XXI. Század Kiadónak. 

Különös dolog, amikor egy olyan könyvet kezdesz el olvasni, aminek a témájával nagyon ritkán találkozol, aztán rövid időn belül merő véletlenségből már a második olyan könyvet olvasod, ami egy bizonyos betegséget tematizál. Velem pont ez történt. Először Légrádi Gergely: Nélkülem - Nélküled című páros regényét olvastam el a Jaffa kiadó jóvoltából. Igazából már elég régen találkoztam először ezzel a regénnyel, de egész egyszerűen nem tudtam, mit és hogyan lehetne róla írni. Nehéz utána megszólalni - mondhatom közhelyesen. Most azonban végre erről az olvasásélményről szeretnék nektek beszélni egy kicsit. 

Légrádi Gergely regénye bizonyos szempontból borzasztó nehéz olvasmány. Ha a jövőtől való félelmeimet veszem sorra, az időskori vagy akár a korai demencia és az elbutuláshoz, a tudatosságom elveszítéséhez vezető betegségek töltenek el a legnagyobb félelemmel. Nehéz kérdés, hogy mit visel el az ember könnyebben: ha tudatánál van, de fizikailag kiszolgáltatott, vagy ha nem is tud a körülötte lévő zűrzavarról, viszont ezt az érzést elképzelni sem tudom. A kettő lehetőség mellett azonban van egy másik, ami a legkeményebb: az az időszak, amikor már biztosan tudod, hogy az agyad leépülése elkezdődött és szembe kell nézned az előbb-utóbb elkerülhetetlen következményeivel. Vidám téma ez, na! 

A kötet egyik főszereplője, egy házaspár egyik tagja épp ezzel szembesül. Miklós egy középkorú marketinges vezető, aki akkor is pörög, amikor már mindenki elfáradt volna, nem pörgő, hanem túlpörgő, és egy iszonyatosan frusztrált ember benyomását kelti. Folyamatosan a munkán jár az esze, és ez bizony a családi kapcsolataira is rányomja a bélyegét. Viszont elég hamar kiderül, hogy a munkahelyi problémáknál sokkal fontosabb és súlyosabb dolgokkal kell megbirkóznia. Alzheimer. 

Miklós végigmegy a tagadás fázisán: de hiszen ez a betegség nem olyan életerős, pörgős, fiatal embereket szokott megtámadni, mint ő. Miklós, aki a szervezettség, a to-do listák és a projektek vezérelte életet éli, erre is úgy tekint, mint egy feladatra, amit majd egyszer kipipálhat. Azonban rá kell jönnie, hogy nagyobb erők is léteznek az ő akaratánál, és bizony a saját elméje, amibe addig minden hitét vetette, pont az hagyja cserben. A könyv első felében nyomon kísérhetjük a fokozatos leépülést, ami során számomra a gyerekeihez fűződő viszonya és élményei voltak a legszívszorítóbbak. 

Légrádi igyekszik pontosan dokumentálni ezt a folyamatot, és egy olyan elbeszélői  módot választ, amit nemcsak írói részről lehetett nagy erőfeszítés létrehozni, de az olvasót is alaposan megdolgoztatja. Ezt úgy értem, hogy Miklós E/1-es elbeszélésrészletei betegsége minden stádiumában jelen vannak. A könyv elején pedig könnyű elveszni a gyorsan váltakozó elbeszélésepizódokban, és a ki-kicsoda játékban. Belerázódás kérdése, az első néhánytíz oldal során fel lehet venni a fonalat. 

A kötet egyik nagy erőssége, hogy az Alzheimer-betegséget egy kicsit más aspektusból is bemutatja. Miklós folyamatosan reflektál a betegségére, és a múltjára is . Fontos szerephez jutnak a beteg mellett az annak környezetében előkben lejátszódó társas-lelki változások is: hogyan változik meg egy család dinamikája, hogyan lehet elmagyarázni egy kisgyereknek, mi történik az apjával, mit jelent ebben az esetben a barátság - ezek mind-mind felmerülő, valid kérdések a könyvben. 

"Ezek szerint hiába ment el Miki, hiába vagyok nagyon okos, és mondom el meggyőzően, hogy meg kell állni, figyelni kell, érzékenynek kell lenni, csak én nem állok meg, csak én nem figyelek, és én nem veszem észre, mi van körülöttem."

Aztán ott van a másik oldal, a halál utáni élet, vagyis az, ami Miklósból maradt a családban. A könyv második fele Eszter, a megözvegyült feleség története, aki valójában már azelőtt egyedül maradt a párkapcsolatában, hogy Miklós betegségének első jeleit felfedezték volna. Eszter, aki talán furcsán gyászol - sokak számára. Eszter, aki a férje halála után jön rá arra, mennyi mindennel nem tud megbirkózni, mennyi mindenről nem tud, amiről a férje mindig is azt mondta, majd ő elintézi. Eszter, akinek újra fel kell találnia mindent: hogyan alakítson ki egy normálisan funkcionáló családot a gyász romjaiból, hogyan legyenek újra társas kapcsolatai, és hogyan válhat újra szerető nővé. Plusz ott vannak a Miklós múltjából maradt démonok és titkok.  Eszter története lassabban tárta fel magát, de ez a nő személyiségéből, gyászából is fakad. Keményebb dió. De a végére nehéz volt eldöntenem, kit sajnáltam jobban, Miklóst vagy Esztert. 

Összességében azt tudom mondani, hogy ha valakit nem érint érzékenyen a demencia, az Alzheimer, a gyász témája, és nem riad vissza egy lelkileg megterhelőbb olvasmánytól sem, olvassa el ezt a Légrádi regényt. Nehéz tanulságokat levonni, talán kézenfekvő lenne a "mai rohanó világunk"-féle totál közhelyeket durrogtatni, mert ez a regény valahol tényleg arról szól, hogy egy kicsit úgy kéne élnünk, hogy csak a jelen számít, és ténylegesen mindenestől jelen lenni, mert csak az a biztos (milyen érdekes párhuzam ez a betegséggel, ugye).

De biztos vagyok benne, hogy ha adsz neki egy esélyt, legalább még 2 nagyon fontos üzenetet ki tudsz hámozni ebből a szövegből. És nem is biztos, hogy a te megfejtésed ugyanaz lesz, mint az enyém. 

Légrádi Gergely: Nélkülem - Nélküled

Jaffa kiadó, 2020, 350 oldal

A regényt köszönöm a Jaffa kiadónak. 

Ha belegondolok, milyen hosszú út vezetett odáig, hogy most nem fűzőben írom ezt a bejegyzést, hanem a kedvenc négysajtos pizzámat majszolva (sőt, utána még egy kis brownie is lecsúszott), miközben arra gondolok, nem is olyan régen még hányféleképpen sanyargatta szinte kötelezően minden egyes nő a testét, mindig hálás leszek azért, hogy most, a 2000-es években élhetek, na meg azért is, hogy nőtársaim az elmúlt generációk során kitaposták az utat, és lehetőséget teremtettek a változásra. Így például ma már az ájulás veszélye nélkül tudunk társaságba menni, és szabadon tudunk lélegezni (mármint a pre-covid időkre gondolok) - nem utolsó szempont. Persze nagyon jól tudom, milyen ideáloknak kell ma is megfelelnie a női testnek, de azért ma már több választási lehetőségünk van, mint hajdanán.  Azt, hogy pontosan honnan hová jutottunk el a női test formálásában 1880-tól 1945-ig, kiválóan megmutatja Czingel Szilvia könyve, A női test alakváltozatai.

Mindig nagyon örülök, mikor olyan igényes mű válik népszerűvé az olvasók körében, ami kellő szakmai alázattal, odafigyeléssel és utánajárással készült. Ez a könyv a részletes, több oldalas szakirodalomjegyzékével, pontos és találó, valamint tényleg érdekes idézeteivel, forrásaival és hivatkozásaival pont ilyen. Nem gyakran olvasok szociográfiai munkákat, de amikor igen, szeretnék mindig olyanokat olvasni, mint A női test alakváltozatai. Czingel Szilvia remekül, olvasmányosan, érthetően, jól felépített módon és egyenesen izgalmasan tárgyalja a Monarchia szépségképét, és azt, milyen divatok jellemezték ezt az időszakot. A könyv első fele kifejezetten a női test esztétikai módosításaira tett kísérleteket írja le, a fűző elődjétől magán a fűzőn át egészen a női test "szabadon engedéséig"- ami igazából csak további önsanyargatásra adott lehetőséget. A nyugati divathullámok magyarországi térhódítását veszi sorra a könyv java, azonban nemcsak a tehetős nagyvárosi lakosságra koncentrál, hanem elemzi a falusi viseletek változásait is. Érdekes szempontot vizsgált Czingel Szilvia akkor, amikor arra világított rá, hogyan jutott el a nagyvárosi közegből a falusi mindennapokba egy-egy új trend. A kötet fókuszában inkább a 20-as és 30-as évek állnak, érthető módon, hiszen a két háború közötti időszak sok újdonságot hozott a nők számára. Ma már szinte elképzelhetetlennek tartjuk azokat a valamikor kötelező női holmikat, mint mondjuk a havikötő, aminek a létezéséről is indiszkréció volt beszélni. Érdekes volt megismerni azt a világot, ami a generációs emlékezet révén a mi múltunk is.

"Az Újság 1913-ban összeszámolta, hogy egy meleg nyári napon is mennyit nyomott egy-egy ruhadarab, amit egy nőnek kötelezően, a társadalmi etikettnek megfelelően magán kell viselnie: kalap 225 gramm, cipő 335 gramm, harisnya és alsónadrág 140 gramm, fűző és tartozékai 500 gramm, napernyő 350 gramm, kesztyű 40 gramm, retikül 400 gramm, alsóruha 500 gramm, csaknem három kilogramm. És ez a súly már 15 kilóval könnyebb volt a még századfordulón is hordott teljes női toaletteknél, mégis sokkal nehezebb volt annál a ruhamennyiségnél, amit az 1920-as évek végére hordani kezdtek." (Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai 1880-1945, Jaffa, 89.o.)

Számomra a kötet nagy tanulsága, hogy a női test mindig is az 'under construction' címkét viselte. Amikor végre megszabadultunk a fűzőktől, mi magunk kezdtük el sanyargatni a testünket őrületes diétákkal és sporttal, elérhetetlennek tűnő szépségideálokkal. A pántok nem tűntek el nyomtalanul, csak fizikai formájukat elveszítve mentális fűzőket kezdtünk el hordani.

A kötet második fele, ami az első magyar szépségkirálynők sorsát taglalja, szintén izgalmas volt, bár inkább a 30-as, 40-es évek körüli társadalmi változásokra világított rá. Simon Böske és Gál Júlia zsidó származásúként nyertek világversenyeket szépségüknek köszönhetően, ám a hírnévnek is köszönhetően az egyre erősödő antiszemita véleményekkel, sőt támadásokkal is meg kellett küzdeniük. Bár izgalmas a téma, és átjött az üzenet, amit közvetíteni kívánt, talán ez az a rész, amit rövidebbre is lehetett volna zárni.

Összességében ez a kis könyv egy must-have, remek olvasmány mindenkinek, akit érdekel a női sors, a divat, vagy éppen a történelem, a szociográfia. Letehetetlen, izgalmas, szakmailag korrekt alkotás, a szakirodalomjegyzék pedig remek lehetőséget nyújt arra, hogy a kedvcsináló könyv után tovább kutakodjunk a témában.

Bátran vegyétek kézbe, nem fogtok unatkozni!

Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai (1880-1945)

Jaffa kiadó, 2020, 252 oldal

Vannak olyan életszakaszai az életünknek, amikor nagyobb hajlandóságot  mutatunk a változásra. Ez valószínűleg különösen igaz azokban az élethelyzetekben, amikor egyébként úgy érezzük, megfagyott az idő, és nem mozdulunk semerre. Mondjuk azért, mert a négy fal közé vagyunk zárva. Ilyenkor tudatosul bennünk igazán, mi vesz minket körül és mi az, ami igazán fontos az életünkben. És persze ilyenkor egészen új távlatai nyílnak a vállalkozókedvnek - elkezdjük megkérdőjelezni az eddigi folyamatainkat és alternatívákon gondolkodni. Én példáaul sosem gondoltam volna, hogy egyszer még illóolajokat fogok méregetni és szódabikarbónát adagolni, hogy otthoni takarítószereket készítsek, és láss csodát! Megtörtént.  

Először egy barátnőmtől hallottam arról, hogy a vegyszermentes háztartási praktikák valójában működnek. Természetesen addig is tudtam, hogy vannak, akik maguk készítik a tisztítószereket, láttam is itt-ott a neten a recepteket, de hogy a házi tényleg felveszi a versenyt hatékonyságban a boltival  - erősen kételkedtem benne. Aztán a barátnőm egyre többször számolt be arról, hogy fokozatosan mindent felvált természetes alternatívákkal, amelyekkel - teljes meglepetésemre - szintén tiszta környezetet lehet teremteni. Aztán jött a karantén, meg a második hullám, és úgy voltam vele, hogy vagy most, vagy soha - kezdjünk el kísérletezni! 

De persze mint rendes könyvmoly, nem a neten keresgéltem, hanem olyan könyv után néztem, amiben mindig megtalálom majd azt, amit keresek - legyen szó légfrissítésről vagy WC-tisztításról. Ekkora bukkantam rá Munkácsi Brigitta Levendula és ecet című könyvére, épp a megjelenés körül, tehát igazi "jó időben jó helyen" típusú egymásra találás volt a miénk.

Az egyébként tényleg gyönyörűen kivitelezett kötetnek nagyon nagy várakozással estem neki, és egyáltalán nem csalódtam. Ezen a könyvön látszik az alaposan átgondolt szerkesztés, a receptek mögötti tapasztalat és a teljesség igénye. A Levendula és ecet átfogó gyűjtemény, ami a lakás minden egyes területére kitér, konkrétan majdnem mindenféle bolti tisztítószert házira cserélhetünk a könyv segítségével. Hatalmas plusz pont, hogy azoknak is egyszerű kiigazodni a recepteken, akik teljesen vakon indulnak neki a témának (lásd: jómagam): egyrészt nagyon egyszerű receptekről van szó, alig néhány hozzávalóval (nem, nem kell vegyészi végzettség a házi tisztítószerek elkészítéshez, és az alapanyagok java egyszerűen beszerezhető), másrészt az elkészítés módját mindenhol kellő részletességgel taglalja, sőt, használati tippeket is kapunk, ami extra plusz pont. 

Most, hogy már az alaprecepteket  kb egy hónapja használom, nem is értem, miért nem csináltam ezt korábban. Mármint, még akkor is, ha valakit a környezeti hatások hidegen hagynak, akkor is olyan szinten sok pénzt lehet hosszú távon megtakarítani ezzel a módszerrel, hogy tényleg mindenkinek megéri belevetni magát a házitisztítószer-készítésbe. De a legfontosabb tényleg az, hogy egyszerre kíméljük meg a pénztárcánkat, az egészségünket és a bolygót is, ha kicsit aktivizáljuk magunkat, és néhány egyszerű takarítószer-receptet megvalósítunk. 

Egyébként nekem személyes kedvencem a légfrissítő keverék (azt aztán tényleg nem tudtam volna elrontani), a rozmaringos-levendulás szőnyegtisztító sampon pedig konkrétan életet mentett. Mióta tudom, hogy a receptek tényleg működnek, azóta több kézen is megfordult már, és örülök neki, hogy mások is hasznát veszik. Remélem, ez alapján ti is belenéztek majd! :)

Amikor kezembe vettem Mucha Dorka Nincs idő című ifjúsági regényét, egyedül a kíváncsiság hajtott. Nyilván ti is tudjátok, hogy nem én vagyok a könyv elsődleges célcsoportja, nem is vagyok különösen járatos az ifjúsági regényekben, a műfaj szakértőjének pedig végképp nem mondanám magam. Ismerem azonban Dorkát, és kíváncsi voltam, hogyan vette a műfaji akadályt, hogyan dolgozta ki a történetet, és hogy hogyan lehet szólni a mai tinikhez, milyen problémák foglalkoztatják őket. 

Halványan rémlik, hogy amikor én tini voltam, miket olvastam, és hát nagyjából elég jól leírható a dolog a gonosz sulis lányok és az elérhetetlen és hibátlan fiúk sémával. Mindig volt egy menő gyerek, akiért odavolt a narrátor lány, meg volt egy szürke egér srác a háttérben, aki kevésbé menő, és akiről végül kiderült, hogy sokkal jobb fej, és nem is annyira ciki, mint elsőre hittük. 

Valószínűleg ez egy egyetemes igazság lehet, ugyanis a Nincs időben is hasonló a felállás. A 15 éves Lili épp új gimiben kezdi a tanévet, de előtte, még nyáron megismerkedik egy töritáborban Áronnal, aki amellett, hogy iszonyatosan helyes, még jófej is; először barátok lesznek, aztán Áron konkrétan bejelenti teljes körű igényét a lányra. 

És amikor a "bejelenti teljes körű igényét" kifejezést használom, egyáltalán nem túlzok: a srác teljesen rátelepszik Lilire, aki kellően bátortalan és elvarázsolt ahhoz, hogy ezt hagyja. Így viszont a naplószerűen megírt történet behoz egy nagyon fontos témát: az érzelmi zsarolást és a lelkileg bántalmazó kapcsolatot. És ez egy tényleg nagyon fontos téma, ami valószínűleg (bár mondom, sajnos nem látok rá a mai ifjúsági irodalom egészére) nem kap elég figyelmet, pedig talán még gyakoribb és sunyibb, így még inkább védtelenek vagyunk vele szemben, mint amikor konkrét fizikai erőszakról van szó. Elmondani sem tudom, hogy mennyire fontos minél több módon és fórumon megmutatni a tiniknek, hogy ha bárki olyasmit csinál, mint a regényben szereplő Áron, az egyáltalán, semmilyen formában sem okés. 

A regény jó példákat ad a lelki bántalmazás, kapcsolaton belüli manipulálás eszköztárára, és azt is megmutatja, hogy ez bizony bárkivel megtörténhet. Végigveszi a kis hatalmi játszmákat, az egyre rámenősebb magatartást, az idegtépő féltékenységet, a kisajátítást és a kontrollmániát. Megmutatja azt is, mennyire fontos a támogató barátok jelenléte, akik (ha nem hagyjuk, hogy az elnyomó fél eltávolítsa őket a közelünkből), mennyit tudnak segíteni a helyzeten. Lili, a főszereplőnk okos lány, jó, rendezett családból való, és mégsem tudja kivédeni, hogy ő is beleessen egy manipulatív srác csapdájába - bizony, akár az életkorból fakadó bizonytalanság is bőven elég lehet ehhez. Viszont meglehetősen hamar felismeri az intő jeleket és fokozatosan sikerül neki eltávolodni a fiútól. Azt kívánom, bárcsak mindenki így ki tudna szállni a manipulatív kapcsolatokból. 

 A naplóforma nagyon jól működött, bár én néha éreztem, hogy túl öreg vagyok ehhez (a mai napig nem tudom eldönteni, hogy néhány dolog (ismétlődő J-betűk például) nyomdai hiba volt-e vagy rövidítés :D ennyit rólam), őszintén szólva nem tudom megítélni, mennyire tükrözi a 15 évesek szóhasználatát. A Boleyn Anna-vonalon viszont volt hiányérzetem, nem igazán láttam az összefüggést/párhuzamot, vagy különösebben a funkcióját a történetben - épp annyiszor lett említve, hogy akár lehetett volna, de számomra nem világos, mi volt vele a konkrét cél. 

Összességében egy fontos téma alapvetően jó megvalósítását olvastam, azonban talán egy fokkal jobban el lehetett volna mélyíteni a történetet - akár Áron-vonalon, akár a családon belüli kapcsolatok vonalán. Alig várom, hogy további, fontos társadalmi problémákról szóló ifjúsági történeteket olvassak - akár Dorkától is. Minden hasonló törekvés ugyanis hiánypótló. 

Mucha Dorka: Nincs idő 

Menő Könyvek, 2020

212 oldal 

A recenziós példányért köszönet a Menő Könyveknek!