Különös dolog, amikor egy olyan könyvet kezdesz el olvasni, aminek a témájával nagyon ritkán találkozol, aztán rövid időn belül merő véletlenségből már a második olyan könyvet olvasod, ami egy bizonyos betegséget tematizál. Velem pont ez történt. Először Légrádi Gergely: Nélkülem - Nélküled című páros regényét olvastam el a Jaffa kiadó jóvoltából. Igazából már elég régen találkoztam először ezzel a regénnyel, de egész egyszerűen nem tudtam, mit és hogyan lehetne róla írni. Nehéz utána megszólalni - mondhatom közhelyesen. Most azonban végre erről az olvasásélményről szeretnék nektek beszélni egy kicsit. 

Légrádi Gergely regénye bizonyos szempontból borzasztó nehéz olvasmány. Ha a jövőtől való félelmeimet veszem sorra, az időskori vagy akár a korai demencia és az elbutuláshoz, a tudatosságom elveszítéséhez vezető betegségek töltenek el a legnagyobb félelemmel. Nehéz kérdés, hogy mit visel el az ember könnyebben: ha tudatánál van, de fizikailag kiszolgáltatott, vagy ha nem is tud a körülötte lévő zűrzavarról, viszont ezt az érzést elképzelni sem tudom. A kettő lehetőség mellett azonban van egy másik, ami a legkeményebb: az az időszak, amikor már biztosan tudod, hogy az agyad leépülése elkezdődött és szembe kell nézned az előbb-utóbb elkerülhetetlen következményeivel. Vidám téma ez, na! 

A kötet egyik főszereplője, egy házaspár egyik tagja épp ezzel szembesül. Miklós egy középkorú marketinges vezető, aki akkor is pörög, amikor már mindenki elfáradt volna, nem pörgő, hanem túlpörgő, és egy iszonyatosan frusztrált ember benyomását kelti. Folyamatosan a munkán jár az esze, és ez bizony a családi kapcsolataira is rányomja a bélyegét. Viszont elég hamar kiderül, hogy a munkahelyi problémáknál sokkal fontosabb és súlyosabb dolgokkal kell megbirkóznia. Alzheimer. 

Miklós végigmegy a tagadás fázisán: de hiszen ez a betegség nem olyan életerős, pörgős, fiatal embereket szokott megtámadni, mint ő. Miklós, aki a szervezettség, a to-do listák és a projektek vezérelte életet éli, erre is úgy tekint, mint egy feladatra, amit majd egyszer kipipálhat. Azonban rá kell jönnie, hogy nagyobb erők is léteznek az ő akaratánál, és bizony a saját elméje, amibe addig minden hitét vetette, pont az hagyja cserben. A könyv első felében nyomon kísérhetjük a fokozatos leépülést, ami során számomra a gyerekeihez fűződő viszonya és élményei voltak a legszívszorítóbbak. 

Légrádi igyekszik pontosan dokumentálni ezt a folyamatot, és egy olyan elbeszélői  módot választ, amit nemcsak írói részről lehetett nagy erőfeszítés létrehozni, de az olvasót is alaposan megdolgoztatja. Ezt úgy értem, hogy Miklós E/1-es elbeszélésrészletei betegsége minden stádiumában jelen vannak. A könyv elején pedig könnyű elveszni a gyorsan váltakozó elbeszélésepizódokban, és a ki-kicsoda játékban. Belerázódás kérdése, az első néhánytíz oldal során fel lehet venni a fonalat. 

A kötet egyik nagy erőssége, hogy az Alzheimer-betegséget egy kicsit más aspektusból is bemutatja. Miklós folyamatosan reflektál a betegségére, és a múltjára is . Fontos szerephez jutnak a beteg mellett az annak környezetében előkben lejátszódó társas-lelki változások is: hogyan változik meg egy család dinamikája, hogyan lehet elmagyarázni egy kisgyereknek, mi történik az apjával, mit jelent ebben az esetben a barátság - ezek mind-mind felmerülő, valid kérdések a könyvben. 

"Ezek szerint hiába ment el Miki, hiába vagyok nagyon okos, és mondom el meggyőzően, hogy meg kell állni, figyelni kell, érzékenynek kell lenni, csak én nem állok meg, csak én nem figyelek, és én nem veszem észre, mi van körülöttem."

Aztán ott van a másik oldal, a halál utáni élet, vagyis az, ami Miklósból maradt a családban. A könyv második fele Eszter, a megözvegyült feleség története, aki valójában már azelőtt egyedül maradt a párkapcsolatában, hogy Miklós betegségének első jeleit felfedezték volna. Eszter, aki talán furcsán gyászol - sokak számára. Eszter, aki a férje halála után jön rá arra, mennyi mindennel nem tud megbirkózni, mennyi mindenről nem tud, amiről a férje mindig is azt mondta, majd ő elintézi. Eszter, akinek újra fel kell találnia mindent: hogyan alakítson ki egy normálisan funkcionáló családot a gyász romjaiból, hogyan legyenek újra társas kapcsolatai, és hogyan válhat újra szerető nővé. Plusz ott vannak a Miklós múltjából maradt démonok és titkok.  Eszter története lassabban tárta fel magát, de ez a nő személyiségéből, gyászából is fakad. Keményebb dió. De a végére nehéz volt eldöntenem, kit sajnáltam jobban, Miklóst vagy Esztert. 

Összességében azt tudom mondani, hogy ha valakit nem érint érzékenyen a demencia, az Alzheimer, a gyász témája, és nem riad vissza egy lelkileg megterhelőbb olvasmánytól sem, olvassa el ezt a Légrádi regényt. Nehéz tanulságokat levonni, talán kézenfekvő lenne a "mai rohanó világunk"-féle totál közhelyeket durrogtatni, mert ez a regény valahol tényleg arról szól, hogy egy kicsit úgy kéne élnünk, hogy csak a jelen számít, és ténylegesen mindenestől jelen lenni, mert csak az a biztos (milyen érdekes párhuzam ez a betegséggel, ugye).

De biztos vagyok benne, hogy ha adsz neki egy esélyt, legalább még 2 nagyon fontos üzenetet ki tudsz hámozni ebből a szövegből. És nem is biztos, hogy a te megfejtésed ugyanaz lesz, mint az enyém. 

Légrádi Gergely: Nélkülem - Nélküled

Jaffa kiadó, 2020, 350 oldal

A regényt köszönöm a Jaffa kiadónak.