A Nápolyi regények négykötetes ciklusának első két kötetéről írt bejegyzésemet itt találod.

Van egy különleges varázsa annak, ha egy történettel heteket töltünk, ha több köteten keresztül kísérhetjük nyomon a szereplők életének alakulását. Az az érzés pedig egészen megfoghatatlan, amikor véget ér egy ilyen történet. Én például, ha már az utolsó kötetnél tartok, megpróbálom minél tovább húzni az olvasást: belefogok más könyvekbe is, miközben tudom, hogy nem fogom tudni teljesen a félbehagyott regény hatása alól kivonni magam. Olyan az egész, mintha vizsgára készülnék: kitakarítom az egész házat, ebédet főzök, elvégzek egy egész hetes online kurzust egy délután alatt, kiszedem a szemöldököm, pörgetem az Instát, sorozatot nézek, aztán nagy nehezen szembenézek az utolsó száz oldallal. 

A Nápolyi regények harmadik és negyedik könyve, azaz az Aki megszökik és aki marad, valamint Az elveszett gyerek története sem vált unalmassá, felszínessé, sőt, ahogy a lányok felnőttek és elkezdték önálló életüket, még komplexebbé vált a történet. A felnőtt szereplők immár felnőtt problémákkal küzdenek, és őszintén bevallom, néha nem volt egyszerű Elena fejében lenni. Lilával való kapcsolata még bonyolultabb, mint korábban, saját életének fordulatai láttán pedig néha sikítva menekültem volna ki, hogy Milánó vagy Nápoly utcáin friss levegőhöz jussak. Számomra ez azt jelentette, hogy Ferrante tökéletesen át tudta adni azt a frusztrációt, ami Elena életét betöltötte, bár néha szerettem volna, ha ez egy olyan interaktív kalandregény lenne, ahol én választhatom meg, merre menjen tovább a főhős, mi legyen a sorsa.

Mert Elena tele van frusztrációval, leginkább annak okán, hogy folyamatosan másokhoz méri magát, mások árnyékában él. Egész életében nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy barátnőjéhez képest neki milyen szerep jut, mennyire tehetséges, általában a bizonyítási vágy motiválja, még ha néha nyakon is csípi, mi mozgatja valójában és próbál tudatosan tenni ellene. De valójában végig a megfelelési kényszer hajtja a családjával, anyjával és a saját anyaságával kapcsolatban is. A legfelszabadítóbb pillanatok azok, amikor fel tud törni a szorongás mélyéről és levegőhöz jut: ilyen a férfiakkal, különösen Ninoval való kapcsolatának végkimenetele. Lila pedig továbbra is Lila: és ezzel mindent elmondtam, amit tudni lehet. Számunkra is ugyanolyan kiismerhetetlen marad, mint Elena számára, egy elhagyhatatlan baljós ómen, aki olyan, mint maga az élet: kiszámíthatatlan, kontrollálhatatlan, de a mágneses vonzásának senki sem tud ellenállni. 

A regényfolyam második felére egyértelművé válik a történet univerzális ereje és az a tétel, ami a regény egyik fő gondolata: a nagyobb távlatok egészében kevésbé látszik az egyéni akarat perdöntő jelentőségűnek. Minden cselekedet egy nagyobb egész része és ekként nyeri el jelentőségét, a múlt determinálja, anyáink, nagyszüleink és a környezetünk határozza meg, merre halad az életünk, még ha azt is hisszük, képesek vagyunk megtörni a láncot. Elena annyira fél, hogy anyja sorsára jut és elköveti az ő hibáit, hogy cselekedeteivel látszólag ez ellen dolgozik, miközben élete egyik nagy felismerése, hogy ezek a körök elkerülhetetlenek. Különösen igaz ez a negyedik regény végére, ahol nemcsak az életút szab korlátot a történet folytathatóságának, hanem a környezet megváltozása is: Nápoly, mint ahogy az egész világ, megváltozik, minden újra bizonytalan lesz, ahogy Elena élete végére szinte idegennek érzi saját magát a családjában. Ez bennem Márquez Száz év magányát vagy Szabó Magda Régimódi történetét idézte fel, ezekben a történetekben láttam ennyire elsöprő erővel megjeleníteni ezt az igazságot. 

Talán mostanában kevésbé divat lineáris történeteket írni, mert mindenki törekszik arra, hogy minél különlegesebb, modernebb és komplexebb művet hozzon létre. Én mégis a lineáris történetek pártján állok: nem kell mindig bevinni az olvasót az erdőbe és kenyérmorzsákkal mutatni neki az utat, hátha képes rajta végigmenni. Néha elég, ha egy jól megírt érdekes történetet izgalmasan tálalunk és hagyjuk, hogy az olvasókat is magával ragadja. Ferrante Nápolyi regények ciklusa tökéletes példa erre, főleg azokban az időkben, amikor csak egyszerűen szeretnénk valahol máshol lenni. 

Ja, és a Nápolyi regényeké az elmúlt idők legszebb lezárása, amit olvastam. 

(A könyvekért köszönet a Park Könyvkiadónak.)