Minden akkor kezdődött, mikor alsóban el kellett olvasnom a Vukot. Most nem mennék bele mélyebben, mennyi és milyen sokrétű problémám volt ezzel a könyvvel 9-10 évesen (számomra tökéletesen érdektelen világ, beszélő rókák, ijesztő emberek), csupán két dolgot emelnék ki: borzasztóan hosszúnak és tökéletesen unalmasnak tűnt az egész történet. Mikor arra gondoltam, hogy csak sok órás, kínkeserves egyhelybenülős olvasás árán tudom teljesíteni ezt az iskolai feladatot, kisebb hisztériás rohamot kaptam. Az olvasás elkerülése érdekében a legkreatívabb ötleteimet kellett bevetnem: mindig találtam egy ügyes kifogást, amiért nem tudtam teljesíteni a napi 30 oldalas etapokat. Anyukám persze átlátott a szitán, és a helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam a felügyelete mellett, a konyhaasztalnál ülve olvasni, amit én minden nap meg is tettem, igaz, akkora krokodilkönnyeket még nem látott a világ, mint amilyeneket én ejtettem, miközben a cseppet se mókás rókás kalandokat próbáltam legyűrni. 

Sosem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint mikor végre a végére értem, és biztos voltam benne, hogy önszántamból én bizony soha egy darab könyvet se fogok elolvasni. Aztán jött a Harry Potter, és minden más lett. A HP után lassan megtaláltam azokat a könyveket, amelyek nekem szóltak, amelyeket érdekesnek és izgalmasnak találtam, és kiderült, hogy rekordidő alatt tudom elolvasni azt, ami érdekel. Később már a kötelezőkkel sem volt nagy problémám (leszámítva a Légy jó mindhaláligot, nekem az így neeeeem), Jókaival haláljól elvoltam, kérdés sem volt, hogy végzős gimisként a magyar szakot is megjelölöm, és úgy hozta az élet, hogy végül magyar szakra is keveredtem.

És akkor Vuk visszatért. Nem, nem úgy, magyar szakon nem kellett Vukot olvasni, bár talán volt egy rémálmom akkoriban, ami erről szólt. Az érzés tért vissza: az az érzés, hogy az olvasás munka, nyűg, túl kell lenni rajta, ki kell pipálni, és mindezt csak azért, hogy több könyved legyen a befejezettek listáján, mint az elolvasandókén. Ráadásul minden sorban ott rejtőzik egy alattomos metafora, egy felfedezésre váró toposz, egy stilisztikai csapda, amit ha nem veszel észre, az bizony téged minősít, hiszen a szerző jól látható helyre ültette, csak te nem látod a fától az erdőt. A lényeg a lényegben, egy percig sem lehet nyugta az embernek olvasás közben. Olyan nincs, hogy csak úgy elengeded magad és átadod az agyad a szöveg élvezetének, hiszen még a végén elfelejted megjegyezni, milyen színű volt a totálisan lényegtelen XY mellékszereplő cipője a 23. fejezetben, a vizsgán pedig pont ezt fogják kérdezni (nem vicc, tényleg).

Állandóan volt mit olvasni valamilyen órára, a régi magyartól a kortársig egyszerre nyomtam mindent, ami egy ideig tökjó és bírható, aztán szép lassan kiégtem. Harmadév végére azt vettem észre, hogy legalább már két éve nem olvastam semmit csak úgy, azért, mert el akartam olvasni, mindent, amit legyűrtem, muszáj volt. Már akkor gondoltam rá, hogy nem biztos, hogy ez jó jel, de mivel pánikba estem, hogy nem tudom, mit fogok kezdeni az életemmel az alapszak után, rádobtam még két év(nek induló) irodalomtudomány mestert. Mondanom se kell, az olvasással való kapcsolatomon ez nem sokat dobott. Mire befejeztem az egyetemet, már egyáltalán nem olvastam. 

Még mindig éreztem azt a kapcsot, ami tizenévesen összekötött a könyvekkel. Egy-egy történet, szerző láttán fellelkesültem, de a vége az lett, hogy nagyon hamar beleuntam a dologba. Nem tudtam kikapcsolni az elvárásokat a fejemben: sem magammal, sem a könyvekkel szemben.

Egy ideig azt hittem, szimplán csak lusta vagyok az olvasáshoz, és csak magamat okolhatom a történtekért. Ma viszont már másképp látom a dolgokat, észrevettem a múltbéli események láncolatát, ami idáig vezetett, viszont azt is megértettem, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie. Tudok és akarok is tenni érte, hogy visszanyerjem azt a szeretetet, amit valaha tápláltam az olvasás iránt.

A könyvekhez fűződő kapcsolatom megszilárdításához első lépésként létrehoztam ezt a blogot. Nyilvános platformot adtam a könyvekkel kapcsolatos gondolataimnak, egy helyet, ahol hangosan tudok gondolkodni, de nem túlgondolni a dolgokat. Egy helyet, amit később semmiféle publikációs listára sem kell felírnom, hogy nálam okosabb, vagy az okosságot jobban eljátszó emberek megítéljék azt. 

Ez egy kísérlet arra, hogy hosszú idő után újra feltétel nélkül szeressem az olvasást. Ez egy út, ami hosszú, és biztos lesz olyan, mikor fel akarom adni, sőt olyan is, mikor hetekig egy betűt sem fogok olvasni, de ez egy ilyen dolog. Néha magától megy, néha erőltetni kell. Néha kihívásokat kell teljesítenem ahhoz, hogy motivált maradjak az olvasásban, néha meg én állítok másokat kihívás elé. Néha megveszek egy rakat könyvet, amiket aztán jól nem olvasok el, néha meg vásárlásmentességet fogadok, és az új helyett megpróbálok az elhanyagolt olvasatlanokra koncentrálni. Néha azt se fogom tudni, mi történik. Sőt, most sem tudom, mi lesz itt, de ez benne az izgalmas. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Annyit ígérek, hogy mindenről beszámolok.