Az Agathe alaphelyzete egyszerű: adott egy főszereplő, aki történetesen egy nyugdíj előtt álló terapeuta, és akit már nem is neveznék kiégettnek, hiszen, úgy tűnik, ő már régóta a kiégés utáni teljes nihil állapotába süppedt. A gondosan biztonságosra épített hétköznapjai olajozottan működnek, praxissal, rendelővel és titkárnővel együtt, ugyanakkor már ő is türelmetlenül várja, hogy véget vethessen ennek a rutinnak és változás történjen: ezt a változást a nyugdíjban látja. A problémája elég nagy: annyira várja ezt a változást, hogy számolja az alkalmakat, amiket még a pácienseivel kell töltenie. Aztán egy nap betoppan egy zaklatott német nő, Agathe, aki keresztbe húzza a doktor terveit, és felborítja hétköznapjait. A nő problémái és kérdései nyomán magának is fel kell tennie néhány kínos kérdést, amiket eddig tudatosan elkerült. Ráadásul a kiszámíthatatlan események sora tovább halványítja az addig határozottan meghúzott magánélet és munka közötti vonalat, ugyanakkor ezek az események segítenek felszínre hozni olyan nézőpontokat, amelyek végre fényt gyújtanak főszereplőnk fejében. A történet végére pedig úgy tűnik, a gondosan felépített világon esett hajszálrepedések egyre nagyobb mélyedésekké válnak, és az illúzió tarthatatlanná válik. 

Anne Cathrine Bomann első regénye abból a közegből szól, amit ő a legjobban ismer, hiszen maga is terapeuta, bár mostanában inkább a nehéz helyzetben lévő fiatalok kérdéseire segít választ találni. A közegen túl a központi probléma is ismerős lehet, hiszen a kiégés egy olyan általános probléma, amihez nem kell feltétlenül 72 évesnek lenni, és az öregedés megjelenítése is elég kiszámíthatóan alakul a könyvben. Lássuk be: se az alaphelyzet, se a fordulat nem ismeretlen azoknak, akik olvastak már hasonló témájú könyvet, forradalminak és úgy általában véve óriási ötletnek nem nevezném. A nézőpontválasztást sem tartom teljesen jó ötletnek, lehet, hogy nagyobb lehetőség lehetett volna ebben a történetben, ha inkább egy kívülálló E/3-at kapunk az E/1 helyett. De akkor mi adja az Agathe igazi értékét és szenzációját, amiért 20 nyelvre fordították le? 

Jó kérdés, és nem hiszem, hogy a válasz megegyezik azzal, amit én tennék az Agathe pozitív mérlegére. A kötet egyik központi motívuma a vakság és a siketség, ami az érzékelés és a viszonyítás kapcsolatába is új színt visz a történetben. Az olyan kérdések, mint hogy mennyire határozza meg önértékelésünket az, hogy a másik ember észlel-e minket, hogyan ismerhetjük meg egymást érzékszerveinken keresztül, és feljogosít-e valakit fogyatékossága, hogy akarattal vagy azon kívül traumát okozzon, mind jelen van a könyvben. A végén már az is megkérdőjeleződik, hogy Agathe-nak van-e szüksége a terapeutára vagy a doktornak a páciensére. Mégis milyen viszony fűzi ezt a két embert egymáshoz? És egyáltalán, mi van a madarakkal? 

A probléma azonban az, hogy a kérdéseket úgy teszi fel a dán írónő, mintha az ujjával rajzolná a levegőbe: felszínesen, mert rögtön elillannak. Ha komolyabb választ keresne rájuk az olvasó, rendszerint ott marad, hogy fantáziája legyen a legnagyobb kapaszkodója. Pár oldalas fejezetnyi impressziók ezek, amelyek aztán a végére valahogy összeállnak egy kicsit görbén kerek történetté. Nyugtalanítóan elgondolkodtat, és ezzel arra ösztönöz, hogy fussunk neki még egyszer a rövid, egy délutános olvasmánynak, hátha másodjára már többet megtudunk, még jobban összeáll, még mélyebbre áshatunk.

Én adni fogok neki még egy esélyt, hátha több lesz egy szép, de átlagos könyvnél, aztán a többit meglátjuk.