Donna Tartt az egyik legmisztikusabb és egyben legnépszerűbb írónő a kortárs világirodalomban (leszámítva Elena Ferrantét, viszont róla nem tudjuk egészen biztosan, hogy írónő lenne, ugye). Külföldön legalábbis ez biztosan így van, az 1992-es A titkos történet című könyvének valóságos kultusza van a világ egyetemistái (persze különösen a bölcsészek) között, elég, ha csak rákeresünk Instagramon a megfelelő hashtagekkel. Aztán néhány évvel ezelőtt hozzánk is elért a láz, a csodálatosan szép kiadású Tartt-könyvekből kettő is megjelent a Park Könyvkiadónál, méghozzá először a legnagyobb közönségsikere, a kultikus A titkos történet, majd pedig a legnagyobb szakmai sikere, Az Aranypinty, amit 2014-ben Pulitzer-díjjal jutalmaztak. Ugyanebben az évben felkerült a Times legendás 100 legbefolyásosabb embert felsoroló listájára is, mindezt úgy, hogy magáról Tarttról nem sokat tudunk: a social mediát teljesen mellőzi, szökőévente egyszer ad interjút, semmit sem tudunk magánéletéről, vagy arról, épp min dolgozik. 

Bár Tartt személyisége és ritka megnyilvánulásai is táplálják az írónő kultikus státuszát, A titkos történet sztorija ideális lehetőséget nyújtott arra, hogy a Donna Tartt-rajongók igazi szektává váljanak, akik egy idő után új kötet hiányában a legvadabb teóriákkal álltak elő rejtőzködő kedvencükkel kapcsolatban. Írói válság, idegösszeroppanás - ezek még elég gyengék ahhoz a teóriához képest, miszerint Tartt vett magának egy szigetet, és egymaga él rajta remeteként. Aztán az írónő bejelentette A kis barát megjelenését, és mindenki fellélegzett: ezek szerint még él, alkot, minden rendben. 

Nem is lehet rajta számonkérni a lassúságát, legalábbis senki sem mondhatja, hogy nem figyelmeztette: Tartt elmondta, többször próbált már gyorsabban írni, de abban semmi örömet nem talált, így hát arra az általános érvényű igazságra jutott, hogy ha egy tevékenységben semmiféle örömet sem lelsz, akkor valószínű, hogy túl gyorsan csinálod. Ez azért elég jól megmagyarázza a tízévente megjelenő könyveket, nem? 

Bár abban az évben születtem, amikor A titkos történet megjelent, a könyvet csak jóval később, egyetemista koromban olvastam, a magyar fordítás újrakiadásakor, 2015-ben. Megláttam azt a gyönyörű borítót, az érdekes címet, majd a fülszöveget, és már teljesen biztos voltam benne, hogy muszáj elolvasnom ezt a könyvet. Elképesztő élmény, két nap alatt végeztem is vele, letehetetlen volt. Ennek egyik oka a szerkezet: A titkos történet úgy teremt feszültséggel teli és misztikus hagulatot több száz oldalon keresztül, hogy már az első oldalon elárulja, mi lesz a történet feszültségbeli csúcspontja, mi az az esemény, ahova megállíthatatlanul robog a cselekmény. A karakterei olyan alakok, akik, bár ártatlan egyetemistáknak tűnnek (ógörögül beszélnek, mégis kinek árthatnának?), néhány oldal után kiderül, hogy mégsem szeretnék találkozni velük éjszaka egy sötét sikátorban, mert minden mondatuktól elfog a bizonytalanság. Kiválóan megírt párbeszédeken és a gesztusaik apró rezdülésén keresztül ismerjük meg őket, ami szintén Tartt mesteri jellemábrázolási képességeiről árulkodik. Az elbeszélői nézőpont pedig a lehető legjobb: a kissé kivülálló, de félig mégis beavatott nézőpont, aki tulajdonképpen egy félig semmittudó narrátor, és ismerős lehet más amerikai regényekből is (Fitzgeraldnál is láttunk ilyet, ugye). Már feljebb említettem, hogy a regény témája kitűnő lehetőséget nyújtott arra, hogy Tartt kultstátuszba emelkedjen: a szereplők kulttevékenysége, szektaszerű működésmódjuk és az ennek ábrázolásához alkalmazott elbeszélői nézőpont tökéletesen berántja az olvasót, egyben pedig arra ösztönzi, hogy maga is részese akarjon lenni ennek a csoportnak. Amikor meglátjuk egymásnál pl. Instagramon A titkos történetet, mind tudjuk, hogy egy klubba tartozunk, akik ismerik ezt a sztorit, ismerik Tarttot, és ebből a klubból már nem tudunk kiszállni, olyan, mintha közös titkot őriznénk. Emellett pedig ott van Tartt csodálatos stílusa, a lenyűgöző mondatszerkesztés, ami szerintem fordításban is nagyon szépen átjön. Na, szóval ezek az okok, amiért kb évente újraolvasom ezt a könyvet. 

Aztán ott van Az Aranypinty, ami szintén kedves a szívemnek: nagyjából ezen a regényen tanultam meg, mit jelent az amerikai nagyregény fogalma, és például Paul Auster 4321-ét már sokkal magabiztosabban vettem a kezembe Tartt után. Itt tanultam meg, milyen az, amikor a történettel kihajózunk a nyílt tengerre, letesszük az evezőket, és hagyjuk magunkat ringatni, egy kicsit minden irányba elvisznek a hullámok, de ez tulajdonképpen jólesik, hagyjuk magát a tengert érvényesülni, nem pedig a saját akaratunkat. Így is el lehet merülni egy történetben, Tartt pedig ebben a regényben sokszor ezt az utat választja. Nekem pedig van egy olyan rossz szokásom, hogy mikor az írók ilyesmire vetemednek, elveszítem a türelmem, és elkezdem babrálni őket, hogy menjünk már, haladjunk már, mikor azonban ezt a könyvet olvastam, eszembe se jutott ilyesmi. Rávett arra, hogy ringatózzak, főleg Vegasban. És a karakterek, megint, olyan elevenek, és annyira közel kerülnek az olvasóhoz, szinte észrevehetetlenül.... na, szóval ezt a könyvet is imádtam, de persze én is láttam, hogy azokon az alapelemeken túl, ami Tartt kiváló írói tehetségéről árulkodnak, itt valami egészen más ment végbe, mint A titkos történetnél. És gyanítottam, hogy az olvasói élményemben egy fontos lépés kimaradt, ami valószínűleg a 2002-ben megjelent A kis barát című nagyregényben található. 

De ami késik, nem múlik: most végre az életmű eddig magyar fordításban hiányzó tagját, A kis barátot olvasom. Egy kicsit méltánytalanul (? majd kiderül) háttérbe szorított könyvről van szó, korántsem kapott akkora figyelmet és elismerést, mint a másik két Tartt-regény. A kötet 17 évvel az eredeti után, idén októberben jelent meg Donna Tartt könyveinek magyar kiadójánál, a Park Könyvkiadónál. Gyönyörű, mint mindig, óriási hosszú, mint mindig. Bár még csak az első harmadát gyűrtem le, szinte biztos vagyok benne, hogy a végére e könyv segítségével sikerül majd Tartt eddigi regényírói pályájának ívét rendesen felrajzolni a fejemben. A Tartt-i mondatok ezúttal is gyönyörűek, az atmoszféra félelmetesen jól megrajzolt, és a nyomozás, a krimi még mindig nagyon jól áll ezeknek a könyveknek. 

Jövő hét vasárnap jövök a folytatással, és bemutatom nektek A kis barátot, addig is olvassatok sokat, például Donna Tartt-ot. Tudom, hogy nagyon sokan várták ezt a regényt, és sokan is olvassuk már, úgyhogy alig várom, hogy megbeszélhessük a tapasztalatainkat!