Te is érzed a nyomást, hogy többet, alaposabban, gyorsabban kéne olvasnod? Mert én állandóan ezt éreztem. 

A probléma akkor kezdődött, amikor az egyetemen a régi magyar irodalom vizsgámra készültem. A vizsga két részből állt: egy szövegismereti írásbeli beugróból és egy konkrét szöveg szóbeli elemzéséből. Tudtam, hogy rengeteget kell majd elolvasnom a beugróra, ezért időben el akartam kezdeni a felkészülést. Egy szaktársam, aki már korábban levizsgázott, felajánlotta, hogy odaadja nekem a teljes anyagot kinyomtatva, így talán nagyobb esélyem volt arra, hogy ne folyjon ki mindkét szemem a monitor előtt. Amikor találkoztunk, és megláttam, hogy egy óriási kék IKEA szatyrot cipelve jön felém, akkor azért pánikba estem. Tudtam, hogy sok, de ez azért durva volt. Éjjel-nappal olvastam, próbáltam memorizálni, hogy ki miről, milyen stílusban, hogyan írt, mindent átrágtam, átmentem a vizsgán, túl voltam rajta, ahogy száz másik ember is azon az évfolyamon. Még csak azt sem tudom mondani, hogy ez volt életem legnehezebb vizsgája. De az érzés, hogy ez egy végtelen maraton, ami néha inkább egy F1 futamnak tűnik, megmaradt. És így ment az egyetem végéig, ami ahhoz vezetett, hogy szabályos szövegundorom lett a végére. 

Mindig nyomni kell, ha van egy kis időd az olvasásra. Vagy mégsem? 

Mint arról már meséltem, az elmúlt években sokat küzdöttem azzal, hogy megtaláljam a saját olvasási ritmusom és kapcsolatom a könyvekkel. Ezt a folyamatot végigkísérte egy érzés, ami több más területen is kísért: nem csinálom ezt elég jól. Nem vagyok elég elhivatott, gyorsan elunom a könyveket, könnyen elterelődnek a gondolataim olvasás közben, és különben is, csak halmozom a könyveket (hogy miért veszek sokkal több könyvet, mint amennyit az olvasási ritmusom elbír, egy másik bejegyzés témája lesz). És persze ott van a sürgető érzés, hogy ha már elkezdem, legalább haladjak már valahogy. Mert nem haladtam. Hogy van az, hogy mások sokszáz oldalas könyveket olvasnak el két nap alatt, 100 oldal/óra az átlagos olvasási idejük, amíg én egy jobb napomon 50 oldal/órás sebességgel robogok mögöttük. 

Aztán a belső vívódásaimat sikeresen kihallgatta a Google és a Facebook, és az algoritmus feldobott egy fizetett hirdetést, amiben egy 5 részes e-mail olvasásgyorsító leckét ígértek. Sosem áldottam még így az algoritmust, gyorsan fel is iratkoztam a levelekre, amik aztán jöttek is szép sorban. 

Egy hét alatt ez simán menni fog, ugye?

Tippek, hackek, technikák, fixációs pontok, kétszeres sebesség a megértés sérülése nélkül, szkennelő olvasás, egyszerre 5 szó bemérése a szemeddel, volt itt minden. És én tényleg megpróbáltam. Sőt, annyira ráfeszültem a dologra, hogy egyéb módszereket is kerestem szerte az interneten. Na jó, kicsit a téma megszállottjává váltam, bevallom. Görcsöltem, izzadtam, olyan gyorsan szkennelte az agyam a sorokat és a bekezdéseket, és volt is néhány sikerélményem a lazább, könnyedebb témájú könyveknél, de azért a helyzet nem sokat javult, és ez dühített. 

Nagyon dühös voltam magamra, de egy idő után - ahogy ez általában lenni szokott minden mással kapcsolatban is, amire ráfeszülök - megráztam magam és rájöttem, hogy nyomhatom ezt még így sokáig, hibáztathatom magam, amiért nem én vagyok a legtöbb könyvet daráló ember az országban, de valójában nincs sok értelme. Mégis miért sietek annyira? Kivel akarok versenyezni? Amikor már nincs tétje annak, hogy milyen gyorsan olvasok (hisz általában nem kell időre olvasnom, vagy magam vállalom be a határidőimet), akkor miért cseszegetem magam ezzel? Ez is csak egy újabb terület, ahol sikeresen meggyőzhetem magam, hogy nem vagyok elég jó? Mi van, ha ebben az esetben is csak engednem kéne magamnak a lassúságot, sőt, direkt lelassítani, mint az élet többi területén? És végül a legfontosabb kérdést is feltettem, amit fel lehetett a problémám kapcsán: én vagyok a könyvekért, vagy a könyvek vannak értem? 

Szépen, a saját tempómban

Mivel az utolsó kérdésre a Napnál is világosabb volt a válasz, ezért végre átkattant bennem a dolog, és hirtelen elengedtem a problémát. Most már büszke slow reader vagyok, aki minden jelzőt megrág, minden leírást elképzel a legkisebb részletig, és elgondolkodik egy párbeszéd olvasásakor a karakterek közti dinamikán. Nekem ez nem megy gyorsan, kész. Persze mindig lehet fejleszteni magunkat, és tök jó, ha valaki örömét leli abban, ha gyorsabban többet tud olvasni, de nekem így az olvasás inkább kétségbeesett rohanásnak tűnt, ez pedig pont az egész értelmét veszi el. Megtanultam, hogy ebben az esetben se máshoz mérjem magam, hanem a saját igényeimet vegyem figyelembe. És igazából csak ezt tudom javasolni másoknak is: tudom, hogy néha túlzottan is komolyan vesszük azokat a dolgokat, amiket szeretünk, de sose engedjük, hogy a teljesítménykényszerünk irányítson minket, még akkor sem, ha így több időbe telik elolvasni mind az 1001 könyvet, amit feltétlenül el kell olvasnunk halálunk előtt, plusz minden mást amire kíváncsiak vagyunk. 

 Képek forrása: Pinterest