A karantén alatt elég sokat tanultam. Megtanultam, hogyan tudok hosszú órákig csak magamra figyelni, tanultam magamat és mások működését, és nagy elhatározásokat hoztam. Például olyanokat, hogy megtanulok főzni.

Ez azért talán nem tűnik olyan nagy kihívásnak, nem? Összeütni egy paprikás krumplit, megtapasztalni, hogyan hozhatsz össze egy jó pörköltalapot, amivel gyakorlatilag nem tudsz hibázni, vagy végre tényleg megfelelő állagúra főzni a tésztát - alapvetően ilyen céljaim voltak. Bevallom, teljesen praktikus okok vezetettek ide: először is a felismerés, hogy tök cikinek érzem ennyi idősen a tükörtojás-szintet, másodszor pedig a bezártság rákényszerített végre az önellátásra. 

Aztán amikor végre nekiláttam és jöttek az első sikerélmények (értsd: ehető, de baromi sótlan és esztétikailag értelmezhetetlen ételeket készítettem), valami másra is rájöttem: teljesen más érzés, ha saját magadnak főzöl, mintha más főzjét ennéd. Egyszerűen jobb. Nem csak jóllakott, de elégedett is leszel. Ennél már csak egy jobb érzés van: amikor valaki más eszi a te főztödet. 

Ezen élmények közepette jutott el hozzám Jacky Durand könyve, az Apám receptjei. Épp a legjobbkor, hiszen legalább már át tudtam érezni, mi mindent jelenthet a főzés és az étel, és milyen fontos elem lehet az emberi kapcsolatokban. 

Az étel elkészítése és megosztása a gondoskodás és a törődés kifejezésének egyik legősibb formája. Ha anyáink és még inkább nagyanyáink végtelen kínálós-tukmálós rituáléira gondolunk, rögtön egyértelművé válik, mennyire összemosódott  a szeretet kifejezésével. Az Apám recepjei főhőse, Julien megszállottan próbálja követni apja receptjeit, és megtalálni a híres receptkönyvét, amivel nemcsak a tudást, de édesapja jelenlétét és személyiségét is tartósítani tudja, különösen akkor, amikor halálos ágya mellett virraszt. Ez az esemény adja ugyanis a történet kiindulópontát, ezután pedig végigkísérjük azon az úton, ami során a hétvégi kuktát játszó kisgyerekből az egyetem mellett szakácstanonckodó fiatal felnőtt nem lesz. Bár Julien élete kalandos és még egy nem várt, a múltját új keretbe foglaló csavart is tartalmaz, az az érzésünk, hogy az útja mindig nyílegyenesen vezetett a cél felé, és nem is történhetett volna másképp, minthogy apjához hasonló pályát válasszon hivatásul. Nem csoda, hogy az apai óvás ellenére is makacsul a szakácsmesterség mellett döntött: ez volt az elsődleges szeretetnyelv, amivel kisgyerekkora óta nap mint nap találkozott. Ez az alig 220 oldalas könyv tulajdonképpen ennyiről szól csak: hogyan lehet szavak nélkül kimondani, hogy szeretlek. Hogyan lehet ezt az érzést formába önteni, gondosan fűszerezni, kisütni és tálalni. Hogyan lehet a ragaszkodást a konyhán keresztül megélni, és milyen súlyos döntéseket kell hoznunk, ha mindez nem elég számunkra. Erről szólnak a párbeszédek, amik látszólag nagyon lényegretörőek és néha pont a lényeget hallgatják el. Erről szólnak az ételek elkészítésének leírásai is, aminek  megfogalmazásában néha több szenvedélyt érzek, mint a történetmesélésben, mintha ez lenne a lényeg, az egész értelme, nem pedig az eszköz. 

Ez egy nagyon egyszerű könyv, nem vállal túl sokat, és nem is bonyolítja túl. Egyetlen, de nagyon fontos üzenettel operál, a leguniverzálisabbal. De néha pont erre van szükség, hogy különböző példákon keresztül megtapasztaljuk, milyen sok módja van a szeretetnek. És néha egy könyvnek sem kell többről szólnia, csak egy kedves kis történetről, és néha nekünk sem kell többet várnunk egy könyvtől, mint egy egyszerűen elmesélt, kedves kis történetet, ami mégis olyan bonyolult, mint az élet. 

Még valami: kicsit a könyvkiadást is a törődés és a gondoskodás szeretetnyelveként látom. Erre a legjobb példa az a fordítói odaadás és lelkesedés, amivel ez a magyar kiadás elkészült. Csodás a könyv függeléke, már csak ezért is érdemes egy napot szánni erre a kis könyvecskére. 

Nekem megjött a kedvem hozzá, hogy tovább kísérletezzek a konyhában. Kívánjatok sok szerencsét! 

 Jack Durand: Apám receptjei, 2020, Park Könyvkiadó, 216 oldal