A kortárs irodalmat gyakran vádolják azzal, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal, az emberek ritkán találkoznak a regényekben, versekben hétköznapi tapasztalataikkal érthető formában, sokakat pedig ez a prekoncepció tántorít el a kortárs irodalommal való megismerkedéstől. Ez egyrészt egy hamis állítás, valószínűleg az a legnagyobb probléma, hogy az emberek nem a hozzájuk, az ő ízlésükhöz leginkább közel álló szerzőkkel találkoznak először, és utána másnak nem adnak esélyt, vagy nem kapnak segítséget, jó könyvajánlókat, ami alapján be tudják lőni, mi lesz a nekik való könyv. Másrészt az olvasóknak joggal lehet igénye arra, hogy a mindennapokat átható társadalmi kérdésekről többször is olvashassanak szépirodalmi formában, hiszen ezek közül néhánnyal napi szinten legalább annyit foglalkozunk, mint saját, egyéni problémáinkkal, életünkkel. Ilyen téma például a nyakunkon lévő klímakatasztrófa is, ami alapjaiban meghatározza a közbeszédet, sőt, már a klímaszorongás fogalma is ismert, és nagyon ritkán tapasztalhattuk eddig, hogy apró egyéni döntéseinkkel ennyire súlyosan beleszólhatunk társadalmunk és a Földünk életébe. Miközben pedig sokan a tőlük telhető legtöbbet megteszik, a tehetetlen düh megmarad, hiszen mindannyian tudjuk, hogy bár az egyéni szint is fontos, a nálunk sokkal nagyobb pusztítást végző óriásvállalatok azok, akiknek radikális változtatásokat kellene végrehajtaniuk. A jelenlegi klímahelyzet tehát érzelmileg is igen összetett jelenség az emberek számára, a Margó Fesztiválon debütáló, limitált példányszámban kapható Umami - Apokalipszis, most? pedig épp ezt a tematikus és érzelmi összetettséget próbálta megragadni és érzékeltetni egy olyan kötetben, ahol a kortárs alkotók egy nagyon is aktuális társadalmi kérdéssel foglalkoznak.  

A Margó először jelentkezett saját kötettel, ami a szerkesztői utószó szerint nem antológia, nem folyóirat, sem magazin, sokkal inkább egy 2019-ben rögzített, aktuális látlelet. Most így látjuk az ember okozta klímaváltozás kérdését. Szorongunk tőle, dühösek vagyunk magunkra és egymásra, elképzeljük, milyen lesz nosztalgiával visszatekinteni azokba az időkbe, mikor még volt mit tönkretenni egyáltalán. 

A mindössze 100 oldalas kiadvány érdekes perspektívákat vázol a klímakatasztrófával kapcsolatban. Tematikus és műfaji szinten is változatos, hossza pedig ideális ahhoz, hogy elmerüljünk a jelen és a jövő disztopikus valóságában, de ne legyen hosszasan szorongató. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a kötet nem ad bele mindent, amit terjedelme megenged, ha szorongáskeltésről van szó: egyes versek és novellák napokig birizgálnak. Ebből is kitűnik, hogy egy izgalmas és minőségi kötettel van dolgunk. 

A versek közül egyértelműen Nádasdy Ádám, Seres Lili Hanna, Izsó Zita, Szálinger Balázs és Áfra János művei álltak hozzám a legközelebb. Szövegeikkel olyan köznapi tapasztalatokat fogalmaznak meg, amivel nem eltávolítanak, nem is bagatellizálnak, hanem épp olyan közel hozzák az olvasóhoz a témát, amennyire azt egy ilyen kiadványban kell. Dragomán György pedig egy nagyon fontos novellát írt az Umamiba, ez az írás (és Nádasdy Ádám verse) az, amin azóta is a legtöbbet gondolkodom, nem véletlenül került a kötet végére, egy utolsó nagy bombaként. És ha már itt tartunk: ha valamiben meg kéne ragadnom a kötet igazi értékét, akkor a klímakatasztrófa témájának meglepő érzelmi megközelítéseit említeném. Ez a sokféle látásmód a legjobb arra, hogy ne csak odáig jussunk el gondolatban, hogy kérjünk-e szívószálat vagy se (bár ez is nagyon fontos első lépés), de utat nyitnak bennünk ahhoz, hogy  minél több oldalról megvizsgálhassuk a saját érzéseinket, gondolatainkat is a jövőnkről. Ez pedig még több egyéni tetthez és közösségi aktivitáshoz is vezetheti azt, aki alaposan elolvassa ezt a kis kötetet. Úgy sejtem, ez lehetett a legfontosabb motiváció a könyv megalkotásakor, ez pedig szerintem abszolút átjön.

A könyvben helyett kapott egy interjú is, amit Závada Péter készített Jordán Ferenc biológussal. Nagyon jó ötlet volt ezt a perspektívát is szerepeltetni a kötetben, fontos kérdésekre még fontosabb, és rendkívül őszinte válaszokat kaphattunk, remek felvezetője volt a szépirodalmi írásoknak. Emellett fotográfiákat is találunk, Fabricius Anna képeit. Ezek a képek nemcsak arra szolgálnak, hogy elválasszák egymástól a szerzők szövegeit, hanem önállóan is értékadóak és gyakran reflektálnak a szövegekre. A kis méretű, négyzetetes fotók szinte festményszerűen tárulnak elénk, hol oldja, hol pedig rásegít a szövegek tartalmára.

Nyilván nagyon örültem volna, ha ennek a kiadványnak - már csak témája okán is - egy környezetkímélőbb kiadást választottak volna, illetve az is jó lett volna, ha olvasóbarátabb kötészeti megoldásokat választanak hozzá. És még valami: ha ez egy aktuális kép, akkor nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni egy ilyen látlelet 10, 20 vagy ötven év múlva erről a kérdésről. Nagyon remélem, hogy lesz még miről beszélnünk, ha a környezetről van szó.

A kötetet Molyon utazókönyvként kaptam, ami azt jelenti, hogy egy ember útjára bocsátotta a saját példányát, és kézről kézre adjuk, majd az utolsó visszaadja a jogos tulajdonosának. Nem tudom, hogy másképp mikor olvastam volna ezt a könyvet, úgyhogy ezúton is nagyon köszönöm az élményt!