Joanne Ramos A Farm című regényét már nagyon vártam. A fülszöveg alapján izgalmasnak és érdekesnek tűnt a történet, többen párhuzamot vontak A szolgálólány meséjével (Emberek, kérlek ne hasonlítsatok mindent A szolgálólány meséjéhez, amiben terhes nők szerepelnek, köszi!) és meg kell valljam, Féder Márta gyönyörű borítója is abszolút levett a lábamról. Aztán úgy alakult, hogy az olvasásra egy nagyobb Ferrante-maraton után került sor, ami után ugye nem árt szusszanni. Na most ez a szusszanás kicsit hosszabbra sikeredett, mint terveztem, de a kíváncsiságtól és a halogatás okozta lelkiismeret-furdalástól hajtva előbb-utóbb mégis belekezdtem. Majd letettem, eltelt egy hét, megint elővettem, majd megint letettem, míg végül majdnem 1 hónap huzavona után végre a végére jutottam. Hogy ez a maratoni olvasási idő a könyv hibája volt-e? A könyvé is, de nem kizárólag. 

Be kell vallanom, hogy a karantén kicsit kicsinált. Az elején persze én is nagy hévvel vetettem bele magam az olvasásokba, de egyrészt nekem (nagy hála Istennek) még megvan a munkám, és nem, nem kell egy perccel sem kevesebbet dolgoznom, mint eddig, sőt! Ráadásul az itthonlét több teendőt is rejt magában, mint eddig, és ezekben a napokban nem feltétlenül az olvasás élvezett prioritást az életemben. Ráadásul olyan erős az egész "egy könyvtárat is ki tudnék és ki is kell olvasnom ebben az időszakban" társadalmi nyomás, hogy már szinte bénítóan hat. Mindegy, a lényeg, hogy én sem voltam a legjobb olvasói passzban, és valahogy a könyv sem tudott behúzni. 

Na, de vissza a könyvre, ami alaposan megosztja az olvasókat. A történet szerint a fülöp-szigeteki egyedülálló anya, Jane a nincstelenség határán egyensúlyozva próbál minél előbb kilábalni szorult anyagi helyzetéből, amikor egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap: egy Mae nevű nő, aki a Golden Oaks nevű luxus béranyaközpontnak dolgozik, felajánlja, hogy csatlakozzon a programhoz, így egy idegen család gyerekének kihordásával jelentős vagyonhoz juthat. Ehhez azonban be kell költöznie a Farmra, ahol a várandóságát a többi béranyával együtt szigorú egészségügyi megfigyelés alatt kell töltenie. Itt ismerkedik össze Reagannel, a fiatal lánnyal, aki az elveszett huszonéves nő tökéletes megtestesítője. Előre meghatározott sportprogramok, a lehető legpontosabb mérések, a legegészségesebb ételek és a szabályok betartása mellett van egy másik fontos tényező is: a családtagjai nem látogathatják, így Jane a kislányát rokonára, Ate-re bízza. És mint sejthető, itt kezdődik a bonyodalom. A gyerekétől elszakított anya története összefonódik Ate, Reagan és Mae történetével, akik mind egyéni hangot adnak a történetnek, és az eseményeket különböző perspektívából láttatják. 

Van, aki rajong érte, dicséri a téma és az ábrázolás újszerűségét, a diverz karaktereket, vannak azonban olyanok is, akik felfedezni vélték a tipikus elsőkönyves bakikat Ramos kötetében. Én valahol a két vélemény között, középúton állok a véleményemmel: látom a téma és a történet által felvetett kérdések fontosságát, azt is értékelem, hogy egy olyan közösség nőtagjait ismerhettem meg kicsit közelebbről, akik az irodalomban alulreprezentáltak, de úgy érzem, Ramos túl sokat szeretett volna elmondani egyetlen történetben, és mintha félúton ő is megérezte volna ezt és megijedt a téma súlyától. Szó van itt a fülöp-szigeteki nők életkörülményeiről, beilleszkedési lehetőségeikről Amerikában, gazdagok és szegények viszonyáról, arról, mit jelent a pénz, mit jelent kiszolgálni valakit és meddig lehet ebben elmenni, valamint persze a legfontosabb kérdésről, arról, mit jelent pontosan anyának lenni. 

Az utolsó kérdés az, ami igazán foglalkoztatott A Farmban. Azt reméltem, hogy itt valami mélyebbet megérthetek a női szerepvállalásról, arról, elméletben és gyakorlatban mi különbözteti meg az anyát, és vajon egy idegen gyerekének a kihordása anyává tesz-e valakit. És úgy érzem, hogy ez az a pont, ahol a regény egy kisebb ellentmondásba került önmagával, hiszen a történet szerint erről akar beszélni, de mégsem erről beszél. Ramos egy olyan alaphelyzetet vázol fel, ami nem engedhette volna, hogy óvatosan manőverezzen, ő mégis megpróbál tojáshéjon lépkedni az anyaság kérdésében. Ugyan azt egyértelművé teszi, hogy a főszereplőnknek mit jelent a már meglévő kislánya, akit a béranyaság miatt hátrahagy egy időre, de ezzel nem vállal semmiféle kockázatot, csak az egyértelműt mondja ki: egy anya a végsőkig elmegy a saját gyermekéért. Ellenben Ramos a Golden Oaks béranya-programjában részt vevő nőkről nem sok jót vagy semmi különöset nem mond el: a főszereplőnk, Jane, nemigen találkozik olyan nőkkel, akik teljesen tisztában lennének helyzetükkel. Arról, hogy milyen a viszonya Jane-nek a születendő gyerekével, szinte alig kapunk valamilyen információt, a legtöbbet még Reagantől tudunk meg, ami valamiféle kötődést mutat, és a lehető legjobb családban akarja tudni a gyermeket, bár ennél tovább ebben az esetben sem megy a történet, például a szülést és az azt követő pillanatokat hidegen és röviden írja le. Azonban azt nem árt látnunk, hogy a főbb szereplők közül mindenki a saját normái és érdekei szerint a legjobbat cselekedte. Ate és Mae, a gazdasági hierarchia két végpontja a regényben, mégis több közös van bennük, mint elsőre gondolnánk. Reagan és Jane élete szintén nagyon hasonló: jólelkű emberek, akik azonban nem látnak túl a saját buborékukon és nem képesek kilépni a saját perspektívájukból. Bármilyen véget is tartogat a regény, nem tudom ezeket a nőket nem úgy szemlélni, mint veszteseket, ráadásul ironikus módon pont a legelveszettebb nő válik a legkevésbé a jövő vesztesévé. 

Ami tehát engem érdekelt, vagyis a béranyaság pszichológiai háttere és az anyákban(?) lejátszódó belső folyamatok kapcsán felmerülő kérdések, na azokra pont nem kaptam meg a választ, viszont azt meg kell hagyni, hogy Ramos egy nagyon fontos perspektívát is megmutatott a fülöp-szigeteki nők szerepeltetésével. Egyrészt üdítő volt egy olyan csoportról olvasni, akiknek szinte alig jut hely az irodalomban, másrészt ez lehetőséget adott arra is, hogy a béranyaprogramban részt vevő és a gazdag amerikai családokban szittelő nők példáján keresztül egy fontos oldalát mutassa meg a kapitalista világnak és értékrendnek. Mert ez rámutat arra, hogy igenis meg lehet vásárolni néhány olyan dolgot is, amiről kevesen hiszik el, hogy pénzen megvehető. Ilyen például egy minél hibátlanabb csecsemő, akit egy jó génállományú béranyával hordatunk ki, akinek minden mozdulatát szigorúan ellenőrzik, csak magas tápértékű, ultraegészséges bio ételekkel etetjük és megfelelően tornásztatjuk, kíméljük és szigorú orvosi kontroll alatt tartjuk, nekünk pedig csak néhány percre van szükségünk kilenc hónapon keresztül, amíg egyeztetünk az orvossal a baba fejlődéséről. Hát nem csodálatos? Kitalálom, kifizetem, 9 hónap múlva leszállítják, mintha mi sem történt volna, közben pedig ugyanúgy építhetem a karrierem. Ez a kép nem utópia, nem is disztópia, ez a valóság. Talán nem farmszerűen, de az igazán gazdagok esetében ez most is működik. Mae karaktere pedig ebben az esetben egy ugyanolyan kihagyott ziccer, mint a béranyák árnyalt szerepeltetésének mellőzése, hiszen tökéletes lett volna arra, hogy igazán megismerjük, mi a helyzet a másik oldalon. Persze ebből is kapunk egy keveset, nem teljesen mellőzi a témát Ramos, de úgy érzem, nem eleget. Egy kis aránytévesztés, ami várhatóan a második könyvre kikupálódik.

A Farm összességében egy jól sikerült debütálás, ami megmutatja, mennyire izgalmas kérdések foglalkoztatják Joanne Ramost, milyen összetetten tud gondolkodni és milyen értékes koncepciókat képes alkotni. Talán a történetvezetés feszességén, a karakterek mélységén és a hangsúlyokon még lehetett volna finomítani, de én már várom, hogy mást is olvashassak tőle, és egy új történettel megmutathassa, mi minden rejlik még a kétségtelenül meglévő írói tehetségében.