Minden akkor kezdődött, mikor alsóban el kellett olvasnom a Vukot. Most nem mennék bele mélyebben, mennyi és milyen sokrétű problémám volt ezzel a könyvvel 9-10 évesen (számomra tökéletesen érdektelen világ, beszélő rókák, ijesztő emberek), csupán két dolgot emelnék ki: borzasztóan hosszúnak és tökéletesen unalmasnak tűnt az egész történet. Mikor arra gondoltam, hogy csak sok órás, kínkeserves egyhelybenülős olvasás árán tudom teljesíteni ezt az iskolai feladatot, kisebb hisztériás rohamot kaptam. Az olvasás elkerülése érdekében a legkreatívabb ötleteimet kellett bevetnem: mindig találtam egy ügyes kifogást, amiért nem tudtam teljesíteni a napi 30 oldalas etapokat. Anyukám persze átlátott a szitán, és a helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam a felügyelete mellett, a konyhaasztalnál ülve olvasni, amit én minden nap meg is tettem, igaz, akkora krokodilkönnyeket még nem látott a világ, mint amilyeneket én ejtettem, miközben a cseppet se mókás rókás kalandokat próbáltam legyűrni. 

Sosem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint mikor végre a végére értem, és biztos voltam benne, hogy önszántamból én bizony soha egy darab könyvet se fogok elolvasni. Aztán jött a Harry Potter, és minden más lett. A HP után lassan megtaláltam azokat a könyveket, amelyek nekem szóltak, amelyeket érdekesnek és izgalmasnak találtam, és kiderült, hogy rekordidő alatt tudom elolvasni azt, ami érdekel. Később már a kötelezőkkel sem volt nagy problémám (leszámítva a Légy jó mindhaláligot, nekem az így neeeeem), Jókaival haláljól elvoltam, kérdés sem volt, hogy végzős gimisként a magyar szakot is megjelölöm, és úgy hozta az élet, hogy végül magyar szakra is keveredtem.

És akkor Vuk visszatért. Nem, nem úgy, magyar szakon nem kellett Vukot olvasni, bár talán volt egy rémálmom akkoriban, ami erről szólt. Az érzés tért vissza: az az érzés, hogy az olvasás munka, nyűg, túl kell lenni rajta, ki kell pipálni, és mindezt csak azért, hogy több könyved legyen a befejezettek listáján, mint az elolvasandókén. Ráadásul minden sorban ott rejtőzik egy alattomos metafora, egy felfedezésre váró toposz, egy stilisztikai csapda, amit ha nem veszel észre, az bizony téged minősít, hiszen a szerző jól látható helyre ültette, csak te nem látod a fától az erdőt. A lényeg a lényegben, egy percig sem lehet nyugta az embernek olvasás közben. Olyan nincs, hogy csak úgy elengeded magad és átadod az agyad a szöveg élvezetének, hiszen még a végén elfelejted megjegyezni, milyen színű volt a totálisan lényegtelen XY mellékszereplő cipője a 23. fejezetben, a vizsgán pedig pont ezt fogják kérdezni (nem vicc, tényleg).

Állandóan volt mit olvasni valamilyen órára, a régi magyartól a kortársig egyszerre nyomtam mindent, ami egy ideig tökjó és bírható, aztán szép lassan kiégtem. Harmadév végére azt vettem észre, hogy legalább már két éve nem olvastam semmit csak úgy, azért, mert el akartam olvasni, mindent, amit legyűrtem, muszáj volt. Már akkor gondoltam rá, hogy nem biztos, hogy ez jó jel, de mivel pánikba estem, hogy nem tudom, mit fogok kezdeni az életemmel az alapszak után, rádobtam még két év(nek induló) irodalomtudomány mestert. Mondanom se kell, az olvasással való kapcsolatomon ez nem sokat dobott. Mire befejeztem az egyetemet, már egyáltalán nem olvastam. 

Még mindig éreztem azt a kapcsot, ami tizenévesen összekötött a könyvekkel. Egy-egy történet, szerző láttán fellelkesültem, de a vége az lett, hogy nagyon hamar beleuntam a dologba. Nem tudtam kikapcsolni az elvárásokat a fejemben: sem magammal, sem a könyvekkel szemben.

Egy ideig azt hittem, szimplán csak lusta vagyok az olvasáshoz, és csak magamat okolhatom a történtekért. Ma viszont már másképp látom a dolgokat, észrevettem a múltbéli események láncolatát, ami idáig vezetett, viszont azt is megértettem, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie. Tudok és akarok is tenni érte, hogy visszanyerjem azt a szeretetet, amit valaha tápláltam az olvasás iránt.

A könyvekhez fűződő kapcsolatom megszilárdításához első lépésként létrehoztam ezt a blogot. Nyilvános platformot adtam a könyvekkel kapcsolatos gondolataimnak, egy helyet, ahol hangosan tudok gondolkodni, de nem túlgondolni a dolgokat. Egy helyet, amit később semmiféle publikációs listára sem kell felírnom, hogy nálam okosabb, vagy az okosságot jobban eljátszó emberek megítéljék azt. 

Ez egy kísérlet arra, hogy hosszú idő után újra feltétel nélkül szeressem az olvasást. Ez egy út, ami hosszú, és biztos lesz olyan, mikor fel akarom adni, sőt olyan is, mikor hetekig egy betűt sem fogok olvasni, de ez egy ilyen dolog. Néha magától megy, néha erőltetni kell. Néha kihívásokat kell teljesítenem ahhoz, hogy motivált maradjak az olvasásban, néha meg én állítok másokat kihívás elé. Néha megveszek egy rakat könyvet, amiket aztán jól nem olvasok el, néha meg vásárlásmentességet fogadok, és az új helyett megpróbálok az elhanyagolt olvasatlanokra koncentrálni. Néha azt se fogom tudni, mi történik. Sőt, most sem tudom, mi lesz itt, de ez benne az izgalmas. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Annyit ígérek, hogy mindenről beszámolok. 

A coffee table könyveket egyszerűen csak szép porfogókként emlegetem. Régóta használom ezt a megnevezést, és úgy vettem észre, hogy egész jól bevált, a legtöbb esetben stimmel. Általában csak egyszer átlapozzuk őket, megnézegetjük a képeket, és aztán csak dekorációs célokat szolgálnak. De akkor mégis miért veszünk gyönyörű, de ár-érték arányban általában tökre nem gazdaságos, mondjuk ki, baromi drága könyveket a dohányzóasztalunkra?

A coffee table könyvek a 19. század végén - 20. század elején jelentek meg először, szinte kizárólag a tehetős emberek otthonában. Művészet, divat, természetképek, fotográfia - ezek a témák szolgáltattak anyagot Nagy-Britannia első coffee table könyveihez.  A II. világháború után már az egyre szélesedő középosztály is megengedhette magának, hogy művészeti albumokat tartson az asztalán, ezzel egyfajta presztizsértéket adva a nappalinak, és a családi eleganciáról árulkodva a vendégeknek. Egy csepp kifinomultság - ennek megmutatására szolgáltak a coffee table könyvek. 

De mire szolgálnak ma? Egyértelműen az egyéniségünk kifejezésére, megmutatására. Evidens, hogy az, hogy milyen könyvekkel vesszük körül magunkat, sokat megmutat a személyiségünkből. Azoknak pedig, akiknek kevesebb könyv van a polcán, különösen fontos, hogy a coffee table könyvekkel milyen jegyeket, érdeklődési területeket mutatnak meg magukból.

Inspirálnak, témát szolgáltatnak: ha vendégeket várunk, szívesebben hagyjuk őket magukra a nappalinkban pár percre egy coffee table könyv társaságában, ez pedig ismeretlen vagy majdnem ismeretlen emberek között könnyebben indíthat el egy beszélgetést. A coffee table könyvek a kortárs jelenségeket, irányzatokat meglepő gyorsasággal tudják feldolgozni, ezáltal pedig - nyilván nem mélyreható bölcsességgel, de "bevezető" funkcióval - megismertethetnek egy új világgal, ráaadásul, ha igazán jó coffee table könyvről van szó, egész jó történetmesélési eszközökkel. 

Emellett - ne is próbáljuk tagadni - az emberek szeretik szép tárgyakkal körülvenni magukat. Ezek a könyvek pedig a másért sem vannak, csak azért, hogy szépek legyenek és örömünket leljük bennük. 

A Hypebeast a MENDO nevű coffee table könyveket készítő és forgalmazó kiadót kérdezett arról, mi alapján döntik el, melyik könyvben hisznek, melyik könyvet dobják piacra. Négy tényezőt soroltak fel: az első a könyv témája - elég erős a sztori ahhoz, hogy könyvet érdemeljen? Másodszor, éreznek-e lehetőséget és potenciált abban, hogy gyönyörű könyvtárgyat alkossanak ebből a történetből? Harmadszor: van ennek a könyvnek piaca? Vagy meg tudják teremteni hozzá a piacot? Negyedszer pedig a csapat és a készítők kreatív energiái is számítanak. Ebből is látszik, hogy a coffee table könyvek elsődleges célja az, hogy könyvtárgyként attraktívak legyenek, és lenyűgözzék az embereket. 

Akár nagy rajongói vagyunk a coffee table könyveknek, akár felesleges pénzkidobásnak tekintjük őket, azt el kell ismerni, hogy mindannyian estünk már kísértésbe, és próbáltunk ellenállni a csábításnak, mikor megláttunk egy csodaszép albumot vagy épp egy olyan könyvet, ami elég jól volt összerakva, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy nem ez a következő Háború és béke. Nektek vannak coffee table könyvek a dohányzóasztalatokon? 

Utálom, mikor ezt kérdezik. Vannak emberek, akiknek csupa jó válaszaik vannak. Sőt, előre készülnek ezekre a kérdésekre. Tudom, hogy nekem is ezt kellene csinálnom. Ez ugyanaz a szitu, mint mikor megkérdezik, melyik a kedvenc filmed, ki a kedvenc íród, ha választhatnál, hogy milyen állattá válhatsz, mit választanál, te meg ülsz ott, mint egy rakás szerencsétlenség, úgy csinálsz, mintha először hallanád ezt a kérdést, pedig csak az jár a fejedben, hogy a francba, a múltkor, mikor szintén nem tudtam válaszolni, megfogadtam, hogy kitalálok erre valamit, és tessék, megint itt vagyok, és fogalmam sincs.

Téged mi motivál? Mit tudom én. Most vagy úgy általában? Általában az, hogy történjen valami. Tudjátok mit? Elegem van a tudatos emberekből. Elegem van azokból, akiknek mindenre van válaszuk. Nekem semmire sincs válaszom, olyan az életem, mint egy lavina, néha azt gondolom, hogy tudatosan irányítom, de lássuk be, ez a legnagyobb önáltatás a világon. Vannak döntések, néha terelgetni próbálom ezt a mindent uraló következményláncot (nevezzük életnek) egy szerintem helyes irányba, amiről rendszerint kiderül, hogy na, ez aztán a lehető legborzasztóbb irány volt. Mostanában azzal áltatom magam, hogy azt mondom, a tudatosság megöli a kreativitást. Ez megnyugtató és felszabadító mantra az olyanoknak, mint én. Ez van. 

Mucha Dorka Puncs című regényének elbeszélőjét elég könnyű megutálni, de ugyanolyan könnyű megszeretni is. Meggyőződésem, hogy mindez azon múlik, mennyire húzzuk feszesre a fent említett tudatosságot az életünkben. Szerintetek én mennyire szerettem meg?

A történet fejezetei a mi fejünkben is úgy állnak össze darabonként, mint a főszereplő fejében, egyszerre ébredünk rá, mi minden történt, hogyan történt, miért történt. Olyan ez, mint egy trauma utáni ébredezés. Egyszerre születik meg az olvasó és a főszereplő fejében a végső, a logikus lépés is, vagyis inkább akkor értjük meg egészen a regény nyitófejezetét. A végén pedig a betartott középső ujj, hogy azt hitted, végre te uralsz egy helyzetet, te tetted irányba az életed, aztán kiderült, hogy végső soron ez sem alakulhatott volna másképp. Ezért is nagyon jó választás a kötet mottójául választott Nabokov idézet (ami amúgy is egyik kedvenc idézetem valaha - na tessék, erre a kérdésre már tudok válaszolni, ha valaki megkérdezné). 

Persze a főszereplő sodródik, de nyilván semmi sem véletlen. Ezt mutatja a számolás, ez a kényszeresség is. A háttérben meghúzódó félelmek, szorongás, a túlhurcolt traumák mind ott vannak, a lavina elindult, és görög tovább. Közben pedig végtelenül egyedül van, hiába Amarilla, Bálint, Tanár Úr. Nem lehet elmondani az erőszakot, mert senki sem érti, nem lehet elmondani a traumákat, mert senki sem érti, mert igazából mindenki azért van itt, hogy legyen valahol, mert leginkább mindenkit az unalomtól való félelem motivál. 

A végletekig lecsupaszított prózában nincs helye másnak, csak annak, ami igazán fontos, ami hozzátesz, nem felcicomáz. Nem vonja el a figyelmet, fókuszált, koncentrált. Bár nem árul zsákbamacskát, hisz a végkifejletből fejtjük vissza a történetet, mégis elbizonytalanít, a próza  ugyanis nem feltétlenül a végkifejlet felől szól.

Hetekig nem volt kedvem semmihez, olvasni sem, minden untatott, ráaadásul csak 500 oldalas könyvek kerültek a kezembe, amelyeket rendre félbehagytam. Ilyenkor szoktam a versek, esszék és kisregények felé fordulni. Szóval egy elég hosszú olvasói válság végén olvastam ezt a könyvet. Megérte. Olvassátok, és várjuk együtt a következőt, mert ez a könyv elég ígéretes kezdet.

(Nyugi, Dorka, nem hiszek el belőle semmit.)

Mucha Dorka: Puncs, 21. Század Kiadó, 2019. 

Sziasztok, olvasók!

Egy hét múlva ilyenkor már javában Könyvhetezünk, ami valószínűleg azt jelenti, hogy egy fröccsöt vagy limonádét (napszaktól függően) szorongatva próbálok majd átvergődni a tömegen és túlélni a hőséget, vagy épp menekülni az égszakadás elől. Én kifejezetten örülök, hogy idén nem a klausztrofób Vörösmarty téren, hanem a szebb környezettel kecsegtető Duna korzón bámészkodhatok, mert ha már végképp elegem van az emberekből, és felnézek az égre isteni segítségért fohászkodni, legalább szép épületeket látok, nem valamelyik ruhabolt emeletét. 

Persze idén is összeírtam egy kilométeres listát a beszerzendő könyvekről, aminek a felét sem fogom megvenni, mert még ételre is szüksége van a kis testemnek hónap végéig, nem lehet minden forintot könyvekre költeni. Olvasás előtt könyvekről írni - ez egy igen nehéz műfaj.  De azért megmutatom nektek, mi van a kívánságlistámon, uzsgyi neki:

Mucha Dorka: Puncs 

Dorkát már ezer éve ismerem (na jó, nem, csak 7-8), egy csomó szövegét hallottam és láttam már, tudom, hogy elég király könyveket olvas, nagyon menő irodalmi példaképei vannak, és egyedülálló az írói stílusa. A Puncs témája érdekes, tabudöntögető, ahogy ezt mondani szokás (bár szerintem túl sokszor túl feleslegesen használjuk ezt a szót). Annak, aki még nem ismeri, sokat mondhat az is, hogy a debütáló könyve a 21. Század kiadónál jelenik meg, ami szerintem garancia a minőségre. Olvassatok bele a regénybe a kiadó honlapján!

Paul Auster: Az orákulum éjszakája 

Folytatódik a 21. Század kiadónál a Paul Auster életműsorozat, aminek következő állomásaként Az orákulum éjszakája újrakiadása következik. Lelkes Auster-rajongóként természetesen fenn van a kívánság- és várólistámon, ráadásul ezt a könyvet még nem olvastam korábban, úgyhogy van okom az izgalomra. A történetben egy író életébe nyerünk bepillantást, aki az írás segítségével próbálja kibogozni az élete és személyisége bonyodalmait, egy idő után azonban fikció és valóság elemei végleg összekeverednek, mindenki teljesen vakon van, és úúú, de izgi az egész! A regénybe itt olvashattok bele.

Sally Rooney: Normális emberek

Na jó, most már körvonalazódni látszik a tény, hogy a nagybevásárlást a 21. Századnál fogom intézni idén, de hát nem tehetek róla, túl sok jó könyvet adnak ki. Szóval a Normális emberek megjelenése körül elég nagy hazai és nemzetközi hype-ot érzékelek, azon kívül, hogy persze ez a könyv is New York times bestseller, megnyert még egy csomó más fontos irodalmi díjat is, amiről hallottam, de most lusta vagyok előkeresni. A KULT könyvek sorozat újabb gyöngyszemének ígérkezik, a stílusa pedig nagyon közel áll ahhoz, amit annyira szeretek az angolszász könyvekben. Különben is, kell valami, ami egy kicsit is hasonlít Donna Tartt könyveire, mert már kóros elvonási tüneteim lesznek, és muszáj leszek ezredszer is újraolvasni mind a 2 könyvét, amit magyarul hajlandóak voltak kiadni. A beleolvasó alapján brutál várós! 

 Szendrői Csaba: Mintha muszáj lenne 

Ha már a fülszöveg az akváriumban élő aranyhal képével szemlélteti a kötet verseit (látvány komikuma vs. vigasztalhatatlan szomorúság - hát amúgy nem tudom, hogy ez most jót vagy rosszat jelent-e), én egy erdőjáró lelkes megfigyelőtermészetét hívom segítségül a hozzáállásom szemléltetéséhez: bár én az Elefánt zenéjéért nem rajongok, de a dalszövegek általában ügyesek, minőségiek és értéket képviselnek, épp ezért vagyok kíváncsi erre a kötetre is. Számomra tökéletes zsákbamacska, fogalmam sincs, milyen lesz, mire számíthatok, de hát 56 oldal az egész, úgyhogy egész hamar ki fog derülni. 

 Pajor Tamás: Haladó magyar - dalversek

Na, ha az előbb sima erdőjáró voltam, most valami egzotikus lepkét vizsgálok a dzsungel közepén - így közelítek Pajor kötetéhez. Pajor elég ellentmondásos figura, a Neurotic-os korszak már a múltté, és inkább a spirituális Pajor áll az utóbbi években  a középpontban. Gőzöm sincs, mennyire fogom megbánni, ha pénzt adok ezért a könyvért, lehet, hogy először meg kéne próbálkozni a dalvers esttel a Margón. 

 Tóth Krisztina: Fehér farkas 

Mindenki ki van akadva, mikor bevallom, de én még nem olvastam Tóth Krisztina könyveit. Persze az egyetem kortárs irodalmi kurzusain találkoztam egy-egy novellájával, de a "nagy egészet" nem ismerem. Nagy adósság, amit remélem, most végre el tudok kezdeni törleszteni: amúgy is vészesen kevés novellát olvasok, pedig az egyik kedvenc műfajom, nem is értem. Itt van egy kis beleolvasó az új kötetbe, ígéretesnek tűnik.

 Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz

Borzasztóan nehéz téma, borzasztóan súlyos szöveg: Péterfy-Novák Éva könyve csatlakozik azon művek sorához, amit nem szívesen kezdek el, mert tudom, hogy lelkileg elég megterhelő hegymenet lesz, de mégis érdekel annyira a történet és az elbeszélés módja, hogy belevágjak. Több interjú után teljesen meggyőzött róla, hogy fontos és érdekes lesz ez a történet, ahogy az Egyasszony is az volt. Egyformán várom és félek is tőle.

Bodor Ádám: Sehol

Bár már a Könyvfesztiválra megjelent, még nem szereztem meg Bodor Ádám új könyvét, úgyhogy ezt most gyorsan pótolom is. Bodor könyvei igazi nyárra való olvasmányok: mindig lehűtnek, kiszakítanak és olyan világba vezetnek, ami egyszerre kicsit kényelmetlenül ismerős és kényelmetlenül kiismerhetetlen. Alig várom, hogy újra beszippantson az ismerős mondatszerkesztés, a bodori szövegtér és ritmus. 

 Na ja, szóval megint banyatankkal kell mennem a Könyvhétre. Túl sok meglepetés nincs ebben, de ha esetleg elkerülte volna valami bombajó megjelenés a figyelmem, írjátok meg nekem, nehogy lemaradjak róla! 

Sziasztok, olvasók! 

Bevallom, én nagyon szeretek fotózni a kiállításokon. Sőt, szeretem feltenni az így készült képeket Instagramra is. Egyrészt azért, hogy az ismerőseimnek és a Kulturzaj követőinek is megmutassam, mennyire király kiállításokkal találkozok, másrészt pedig szeretem konzerválni ezeket az élményeket, a feedem segítségével pedig bármikor feleleveníthetem az emlékeket. Sokszor van olyan is, hogy egy művész munkásságának szeretnék bővebben is utánajárni, mert tetszettek a munkái, ezért örökítem meg a képet és az alkotó adatait. Szóval ezért fotózok a kiállításokon. Félreértés ne essék, nem az a típusú ember vagyok, akit minden kiállított tárgy előtt megáll, lekattintja, és majd otthon megnézni, mi is van a képen, vagy, ami még rosszabb, és őszintén nem értem: nem szoktam szelfizni festményekkel. Én csak készítek két-három képet, sokszor nem is egy konkrét műtárgyról, hanem például a teremről. Szerintem ebben semmi rossz nincs. 

De nyilván nem olyan egyértelmű ez a kérdés, hiszen elég sokszor futok bele a "Fotózni tilos" feliratba. És nem, nem arról van szó, hogy nem szabad vakut használni, mert árthat egy festménynek, hanem egyáltalán nem szabad fotózni. 

De azon túl, hogy magamban puffogok a jelenségen, nem ártana konstruktív módon az okokat is felfejteni.

A social media kettős arca 

Egyrészt baromi inspiráló olyan posztok áradatában görgetni át a fél napunkat Instagramon, amelyek különböző múzeumokban, kiállításokon készültek. Ez egyrészt a művészet szeretetének, megismerésének üzenetét is hirdeti, másrészt tök jó kitörési mód lehet a kortárs alkotók számára, akiket (a szereény számú aktív művészetfanatikuson kívül) kevesen ismernek. Nekik egy-egy jól instázható kiállítás elég sokat jelenthet, nagyobb megjelenést, nagyobb médiafigyelmet és több kiállítás-látogatót generálhat. 

A kiállítóhelyek és a múzeumok azonban épp azt hozzák fel érvként a fotózás ellen, hogy a a social media jelenlét megöli a múzeumi élményt. Az is fontos szempont, hogy mivel már láttad a kiállításról készült képeket, nem mész el megnézni magad. Lássuk be, ez jogos félelem, tekintve, hogy milyen sok tartalom található egy-egy social platformon az egyes kiállításokról, ezzel szemben pedig milyen borsos árat kell fizetni ahhoz, hogy néhány tárlatot megnézzünk. A fotózás tiltása pedig a múzeum shopjának is jól jön, hiszen így a műalkotások képeivel ellátott ajándéktárgyakat is könnyebb eladni. 

Egyébként én egy top level múzeumban látogattam meg egy agyonhype-olt kiállítást, amin tilos volt fotózni, és ezt nagyon komolyan is vették: a biztonsági őr utánam jött, és nem túl kedvesen megjegyezte, hogy hiszen láttam a kiírást, miért fotózok. Amint kiléptem a kiállítás színfalai mögött, rögtön megvilágosodtam, hogy miért a nagy tiltás: a hypevonat egyértelműen sokkal nagyobb gőzerővel megy, mint amekkora a tartalom mögötte, és ezt néhány social media poszttal elég gyorsan levágóssá lehet tenni.

Persze elhangzanak még olyan érvek is a múzeumok oldaláról, hogy megnőtt a fotózás és szelfizés közben történő balesetek száma (komolyan, ez olyan számottevő, hogy ez tiltáshoz vezet?), és óriási dugók alakulnak ki a kiállítástérben a fotózás miatt (ez azért nem hiszem, hogy akkora probléma lenne a magyar múzeumokban, leszámítva a Frida Kahlo kiállítást, ami tényleg csodálatos volt, de szinte élvezhetetlen a folyamatos tömeg miatt), valamint a biztonsági kockázat is megnő a rengeteg műtárgyakról készült kép miatt.

Na és mi a helyzet a copyrighttal?  

Ezer éves múalkotások esetében elég érvénytelen feltenni ezt a kérdést: a legtöbb műalkotásra szerzői jogvédelme 70 évig tart. A kortárs műalkotások esetében már izgibb a kérdés, mert a műalkotás reprodukciója sérti a szerzői jogot, szakértők szerint még akkor is, ha csak személyes felhasználásra készíted el a képet.  Bonyolult kérdés, és nem is vagyok a szerzői jog szakértője, de ez az a pont, ahol a legtöbb értelmét látom a korlátozásoknak. 

Na most akkor okés képet készíteni egy kiállításon?

Bár én sajnos egy csomó múzeumi helyzetben úgy érzem, hogy képet KELL készítenem, hogy megmutassam másoknak is, milyen király műalkotások vannak a világon, és milyen kiállításokra érdemes elmenni, vagy épp megmutatni azt, hogy oké, ezt talán nem lehet fotózni, de nézzétek, azért, mert nincs mögötte fele annyi tartalom sem, mint amennyit próbálnak a dologba projektálni, azért általában betartom a múzeum hozta szabályokat. Tegyetek ti is belátásotok szerint minden ilyen helyzetben, és gondoljátok át, hogy ártotok-e a műalkotásnak vagy a kiállítás alkotóinak azzal, hogy fotót készítek. 

Ti szoktatok képet készíteni a múzeumokban? Egyáltalán, mi erről a véleményetek? Írjátok meg! 

Sziasztok, olvasók! 

A mai bejegyzésben egy olyan témáról lesz szó, ami az elmúlt hónapokban világokat borított lángba, tömegeket háborított fel internetszerte, január óta a könyvmolyok vérnyomása átlagosan 20%-kal emelkedett, több helyen spontán felkelések robbantak ki (főleg a Twitteren), a csecsemők ordítanak, a felnőttek megszaggatták ruháikat – és mindezt a RENDRAKÁS MIATT. Bár a balhé már lecsengőben van, a mögötte rejtőző elvek és érvek örökké aktuálisak, úgyhogy arra gondoltam, beszélek róla, én milyen állásponton vagyok a kérdést illetően, és persze arra is nagyon kíváncsi vagyok, nektek mi a véleményetek.

Január elsején érkezett meg a Netflixre Marie Kondo sorozata, a Tidying Up with Marie Kondo, amit nem csak a Kardashian-áthallásos címe miatt daráltam le már aznap (a január elsejék egyébként is mire valók, ha nem ilyenekre), hanem azért is, mert még az én borzolt idegeimet is zenbe teszi a Marie Kondóból áradó, már-már teljesen abszurdnak és hihetetlennek tűnő pozitív kisugárzás és harmónia. És egyébként nincs is jobb érzés, mint az ágyon fetrengve nézni, hogy mások rendet raknak. Elég vegyesek az érzéseim a sorozattal kapcsolatban, néhol például elég kínosra sikeredett a kulturális reprezentáció, de most nem is ez a lényeg, hanem az, ami Marie Kondo-t a könyves Sátánná tette.

Természetesen a Konmari technikának a könyvekre vonatkoztatva is vannak szabályai, ez pedig igen egyszerű. Minden könyvet egyesével mérlegelj: örömet okoz neked, ha ránézel? Van valami különös, jóleső bizsergés, mikor kezedben tartod? Újra akarod még olvasni? Kötődnek hozzá fontos emlékek, vagy megváltoztatta valamiben a szemléletedet, az életedet? Ha nem, akkor söprés!

Ami még nekem is túl erős volt, hogy Marie szerint teljesen okés, ha csak azt a részét, azokat az oldalakat tartjuk meg a könyvekből, amelyek jól érzéssel töltenek el – ez szerintem is kimeríti a vandalizmus fogalmát. De azon túl... szerintem ez így teljesen okés.

Na de a véleményemmel valószínűleg nem sokan értenek egyet. Sokan úgy érzik, rettenetes barbárság az, amit Marie Kondo javasol, és ennek alapja leggyakrabban egy félreértés. Sokan azt hiszik, hogy Kondo azt mondja, dobd ki a könyveket. Ez egész egyszerűen nem igaz.

A legtöbb tárgy a sorozatban turiba, antikváriumba, ismerősökhöz került, nem pedig a kukába, ez pedig fokozottan érvényes a könyvekre. Marie Kondo pedig ezt tisztázta a leghamarabb, reagálva a támadásokra: sosem beszélt a könyvek kidobásáról, mindig az adományozás fontosságát hangsúlyozta. Azon is sokan kiakadtak, hogy Marie maximum 30 könyvet javasol egy háztartásba, ami ebben a formában szintén nem igaz, azt írja a könyvében, hogy saját lakásában, magának ennyit engedélyez.

Valójában ennek az egésznek az lenne a célja, hogy a rendrakás közben felfedezzük, mik azok a tárgyak, amik fontosak számunkra, amik értékesek. Ha valakinek fontosak a könyvek, akkor természetes, hogy több könyvet tart meg, főleg akkor, ha ilyen szenvedélyesen viselkedik ezzel a témával kapcsolatban. 

Sophie Heawood szerint talán azért akad ki ennyi ember, mikor Marie Kondo azt mondja, bátran váljunk meg a könyvtárunk nagyobbik részétől, mert ezek az emberek a könyvhalmozást az agyuk és az intelligenciájuk tárgyi manifesztációjaként kezelik, hisz a minket körülvevő könyvek a saját intellektusunkról árulkodnak a külvilág szemében. És leginkább a rólunk alkotott képet próbáljuk meg alakítani a könyvek által.

 Az a gondolat, hogy csak akkor lehetsz okos, ha sok könyved van, borzasztóan káros, arról nem is beszélve, mennyi ostoba ember van a világon, akinek otthoni könyvtára van, konkrétan mutatóba, dísznek.

Azt se feledjük el, hogy könyvtulajdonosnak, főleg sok könyv tulajdonosának lenni privilégium, amit a megfelelő anyagi feltételek hiányában egyáltalán nem mindenki engedhet meg magának.

Kondo arra is rámutat, hogy földrajzi és kulturális különbségek miatt gondolkodik másképp ebben a kérdésben, mint a legtöbb amerikai vagy európai. Japánban sokkal kisebbek a lakások, ezért kevesebb könyvet tudnak otthon tartani, és a levegő is rosszabb minőségű, ezért a könyvek sokkal könnyebben sérülnek, ezért is fontos, hogy időről időre szelektálják a könyvállományukat. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy van egy japán szó, a tsundoku, ami konkrétan a könyvek olvasás nélküli halmozását jelenti. És ugye ez is japán.

Valamint arról se feledkezzünk meg, hogy számos kutatás megállapította már az otthoni könyvtár gyerekekre gyakorolt jótékony hatását. Akik minimum 80 példányos otthoni könyvállománnyal nőnek fel, azok kimutathatóan jobban teljesítenek irodalomban és matematikában, fogékonyabbak lesznek a folytonos tanulásra és nagyobb kíváncsisággal fordulnak a világ felé.

És hogy egy személyes példával éljek: néhány éve, sőt, még néhány hónapja sem tudtam volna elengedni az otthoni könyvtárat, a zsúfolásig teli könyvespolcokat, de aztán rájöttem, hogy a legtöbb könyv... hát... csak úgy van, és akkor sem dőlne össze a világ, ha nem lenne otthon belőle egy példányom. Úgyhogy most van 50 könyv, ami nagyon fontos nekem, a többit könnyen tudnám nélkülözni, és egy ideje már a könyvvásárlásaim során is sokkal tudatosabb vagyok, megpróbálok kevésbé engedni a hype-nak. Simán meg tudok válni a könyveimtől, mert ha nekem nem okoz örömet, attól másnak még okozhat, sőt! Hiszen ez az olvasás és a könyvek értelme.         

Ez az egész felfordulás rámutat egy nagyon fontos kérdésre: miért tartunk otthon egy rakat könyvet? Miért ragaszkodunk sok esetben olyan könyvekhez is, amit nem szeretünk igazán és eszünk ágában sincs újraolvasni? Miért is veszünk könyveket és miért tartjuk meg őket?  Mit árul el rólunk a könyvespolcunk?

Beszélgessünk erről a kérdésről kicsit, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Marie Kondo Rend a lelke mindennek és Tiszta öröm című könyvei elérhetőek a témában. 

Hamarosan újra jelentkezem, addig olvassatok sokat! 

(Fotók: Pinterest)

Sziasztok, olvasók! 

Én Heni vagyok, ez pedig itt a Kulturzaj, a könyves-kulturális ízléscsatornám (fúj, ez az ízléscsatorna úgy hangzik, mint valami fura belső szerv, na mindegy). Ez az első első bejegyzés, örülök, hogy itt vagy, és ezt olvasod, mert ez azt jelenti, hogy van egy kis értelme 2019-ben blogot indítani. 

Volt már pár nekifutásom, és utána is néztem pár dolognak, hogy is kell csinálni. Tudományos kutatómunkám során ha valamit, egy dolgot mindenképp megállapítottam a különböző könyves blogok, vlogok, honlapok böngészése közben: mindenki csinál 25-ös listát a teljesen random könyves szokásairól. Úgy tűnik, hogy ez egy bevált recept. És mivel még nem ismerjük még egymást és jó gyerek vagyok, ezért itt az én 25 könyves tényem, amit senki sem kért, senki sem várt, szívesen!

1. Gyűlöltem olvasni. Úgy nagyjából 10 éves koromig.
Vannak olyan emlékeim, hogy a konyhaasztalnál, anyukám felügyelete mellett sírva olvasom a Vukot, szegény Matula bácsi sem feltétlenül érdemelte meg válogatott jókívánságaimat, de a Kincskereső kisködmönnek mondjuk sosem fogom elfelejteni azt a traumát, amit okozott.
Kilenc éves voltam, amikor karácsonyra kaptam két könyvet, utolsó esélyként: a Harry Potter első két részét. Most is emlékszem, milyen érzés volt először elmerülni egy történetben úgy, hogy teljesen magába szippantott, hogy minden más megszűnt körülöttem. Azóta is végtelen rajongással tölt el minden, aminek köze van a Harry Potterhez, én vagyok az a nyomi, akinek minden gagyiságot el lehet adni HP címszóval. No shame in my game.

2. Na jó, szóóóóval... volt egy Twilight-korszakom. Ne beszéljünk róla, hála Istennek a harmadik könyv után lejöttem a cuccról. Egyébként a Twilight tipikusan olyan dolog, amiért nem bélyegzek meg másokat, magamat viszont elkergetem egy walk of shame-re. Nem úgy, hogy a Szürke ötven árnyalatával kapcsolatban, mert ott mindenkit elkergetnék egy walk of shame-re, aki nem ökológiai katasztrófaként értékeli a Szürke-könyvek létezését.

3. Sosem hallgattam még hangoskönyvet. Nem hiszem, hogy az olvasáshoz hasonló módon tudnék fókuszálni a történetre, túl felszínesnek érzem az szöveghez való kapcsolatomat ebben a formában. Idegenkedem a műfajtól, de azért szeretném, ha valaki meggyőzne az előnyeiről.

4. Tinikoromban nagyon sok klasszikust olvastam, most pedig magamhoz képest sok YA könyvet olvasok. Gyanús, hogy egy fordított univerzumban élek.

5. Sokáig durván impulzus-könyvvásárló voltam. Most már kezdem tudatosabban megválogatni a könyves vásárlásaimat, már nyomaszt a sok olvasatlan könyv a polcomon.

6. Ismeritek azt a mondást, hogy ne a borító alapján ítéld meg a könyvet? Na, az én impulzusvásárlásaimat nem igazán ez az elv jellemzi. Rengeteg gyönyörű, de szörnyen rossz könyv van a polcomon.

7. A kemény- és a puhakötés közti örök harcban én a puhakötés mellett szállok csatába.

8. A könyvsorozatok nem a kedvenceim, ugyanis nagyon könnyen elvesztem az érdeklődésemet, főleg, ha évek telnek el két kötet megjelenése között.

9. Gond nélkül félbehagyok könyveket, ha nem győznek meg arról, hogy érdemes folytatni. Túl sok könyv, túl kevés idő.

10. Nincs kedvenc könyvem, nincs kedvenc szerzőm, és nincs kedvenc műfajom sem. Könyves mindenevő vagyok, de nagyon válogatós.

11. Borzasztóan taszít, ha egy könyv borítójára innen-onnan idézett, grandiózus jelzőket használó szövegeket tesznek ajánlóként. Köszi, majd én azt eldöntöm, mennyire brilliáns az a könyv.

12. Egyszer sírtam könyvön, a Harry Potter 5. részének végén. Gondolom, érthető.

13. Ha az ágyban olvasok, 5 perc után mélykómába esek, ez valami reflex lehet.

14. Nem szoktam újraolvasni, csak a legnagyobb kedvenceimet. Megint: túl sok könyv, túl kevés idő.

15. Nem tudok olvasni, ha beszélnek körülöttem, ha megy a tévé, vagy olyan zene szól, aminek értem a szövegét, ezért van egy instrumentális playlist a Spotify-omon, és mindig bedugom a fülem, ha emberek közt olvasok. Viszont utazás közben semmi gondom sincs az olvasással.

16. Nagyon szeretek fanartokat, montázsokat keresni Pinteresten és Tumblr-en a kedvenc friss olvasásaimhoz.

17. Annak ellenére, hogy nem szeretek zenét hallgatni olvasás közben, egy könyv olvasása alatt és után imádok playlisteket készíteni hozzá. Ezt majd nektek is megmutatom később!

18. Mindig, mindenhol van nálam könyv, nem számít, hogy akarok-e olvasni, vagy sem. Csak a biztonság kedvéért.

19. Az előző ponthoz kapcsolódva: a Kindle jelentősen megkönnyítette az életem, nagy e-book rajongó vagyok. Könnyű, egyszerű, és bárhol, bármikor olvashatom azt, amihez csak kedvem van.

20. Nem olvastam még fan fictiont.

21. Nagyon hullámzó az olvasói teljesítményem, van, mikor le se tudok kattanni a könyvekről, van, amikor hetekig, hónapokig nem nyúlok könyvhöz, és más formátumokban élem ki a történetéhségemet, de nekem ez így okés.

22. Titkos vágyam, hogy legyen egyszer egy csodás kis könyvesboltom, ahol a legfinomabb kávét és kakaót ihatod válogatás közben, és még király lemezeket is találhatsz.

23. Nagyon nagyon, nagyon nehezen viselem a romantikus könyveket.

24. Régen egy kezemen meg tudtam számolni azokat az embereket, akiknek hajlandó voltam könyvet kölcsönadni. Ma már teljesen elengedtem ezt a dolgot és simán odaadok majdnem bármit, nem is tartom feltétlenül számon, hiszen úgysem olvasok újra könyveket.

25. Magyar szakot végeztem, ennél fogva elég sokat olvastam az egyetemre való felkészülés és a suli alatt is, de semmiképp sem akarok szakbarbár kontentet tolni itt, no worries. Sőt, nagyon szomorú leszek a sznoboskodó elefántcsonttornyos, fura emberektől, akik valójában azt se tudják, miről beszélnek, és csak azért járnak kulturális eseményekre, mert a fenszibb helyeken egész korrekt pogácsát és bort lehet kifogni. Basszus, csak szomorúbb lettem attól, hogy erről írok.

Ez volt a 25 könyves tény rólam, nem hiszem, hogy bármi különös lett volna benne, ami nem igaz 50 másik emberre – istenem, máris unalmas vagyok – de remélem, egy kicsit sikerült átadnom a könyves szokásaimból nektek, most pedig foglalkozzunk azzal, amiért valójában itt vagyunk és beszéljünk a könyvekről! De előbb még írjatok ti is a könyves szokásaitokról kommentben, beszélgessünk, meg minden!

Hamarosan újra jövök, addig is olvassatok sokat!