Egészen elképesztő, hogy néha hogyan választok ki könyveket. Például néhány hete meg akartam venni egy könyvet, célirányosan bementem a könyvesboltba, körül se néztem, mert tudtam, hogy mit szeretnék, aztán jött a hideg zuhany: abba az üzletbe még pont nem szállították ki a könyvet. Ekkor persze minden határozottságom szertefoszlott, úgy éreztem, nem mehetek el könyv nélkül, ezért elkezdtem körülnézni. Ekkor láttam meg Elena Ferrante regénysorozatának első részét. És most jön a furcsaság: egészen odáig soha semmi kedvem sem volt belekezdeni ebbe a sorozatba. Persze nagyon sokat hallottam róla, de minél többször került szóba, annál távolabb kerültem tőle. Akkor azonban elkezdett érdekelni, mit tud ez a híres, titokzatos Ferrante. Úgyhogy megvettem a Briliáns barátnőmet. Ezen a ponton felgyorsultak az események. Már hazafelé a metrón elkezdtem olvasni, és azonnal beszippantott. Olyan egyedi világot és atmoszférát épít Ferrante, ami teljesen magával ragad, és legszívesebben minden perced a szereplőkkel töltenéd. Ferrante Nápolya ugyanis rettenetesen otthonos: nemcsak azért, mert részletei jól és aprólékosan megrajzoltak, hanem azért is, mert szereplői a lehető legvalóságosabb szereplők, akiket kívánhatunk. Minden cselekedetük következetes a nagy egészen belül, nincsenek elvarratlan vagy érthetetlen szálak, előbb-utóbb minden esemény értelmet nyer, ami különösen fontos, ha egy egész életúton keresztül követjük a szereplőket, mint ebben az esetben is. Ferrante végtelenül empatikusan és érzékenyen közelít a szereplőihez, ezért mindenkinek ismerjük a motivációit, és mindenki a végletekig emberi, hibáival és szerethető vonásaival együtt. 

A Nápolyi regények négyrészes regényfolyamában Lila és Elena élettörténetét követhetjük nyomon. Elena és Lila igaz barátnők, barátságuk még kisiskolás korukban indul, kapcsolatuknak azonban megvannak a szokásos ingadozásai is: van, amikor közelebb állnak, van amikor távolabb kerülnek egymástól. A történetet Elena szemszögéből látjuk, azonban olyan, mintha a saját elbeszélésében mindig Lila sorsa lenne a főszereplő: amikor eltávolodnak egymástól, Lila életének eseményei későbbi elbeszélések, lejegyzések alapján derül ki. Kettejük életén keresztül azonban a környezetükre, egy nápolyi telep lakosaira is rálátunk, sőt az emberi sorsokon keresztül egész Olaszország politikai és társadalmi képét is érzékletesen jeleníti meg Ferrante. 

A Briliáns barátnőm és Az új név története igazi drámai mestermű, ami minden drámaiságával együtt nélkülözi a mesterkélt hangot, így végig természetes marad, egy pillanatra sem zökkenti ki az olvasót. Az életúttörténet elmesélése lehetőséget nyújt arra, hogy univerzális igazságokat fogalmazzon meg úgy, hogy ezt nem dörgöli az olvasó orra alá. Akárhányszor Lila és Elena fordulóponthoz ér az életében, bennünk is felmerülhetnek a családhoz, a tanuláshoz, az emberi kapcsolatainkhoz, a származásunkhoz, a pénzhez és a környezetünkhöz kapcsolódó kérdéseink és azok a mintázatok, amiket magunkban hordozunk. Lehet ezt így is, szépen, érdekesen, nem szájbarágósan, mindezt persze fordulatosan és izgalmasan elmesélve. Ferrante szerethető, szenvedélyes és felejthetetlen regényfolyamot teremtett, amiben szívesen veszünk el minden alkalommal, amikor egy-egy rész a kezünkbe kerül. Alig várom, hogy belevágjak a harmadik kötetbe is, és újra bekapcsolódhassak a lányok életébe, még ha villámokkal terhelt is néha Nápoly ege. Ígérem, hogy a harmadik és a negyedik részről is beszámolok nektek! 

Az élet tele van rejtélyes, megmagyarázhatatlan dolgokkal. Például, valamilyen furcsa okból eredően nem vagyok hajlandó megenni a zöld színű ételeket. Arra sincs magyarázatom, hogy miért szeretem annyira a globális összeesküvés-elméleteket gyártó emberek posztjait nézegetni Facebookon. Arra pedig, hogy miért olvastam végül végig a Leányrablás Budapestent, még akkor se tudnék válaszolni, ha veréssel fenyegetnének. Na jó, ez így nem igaz. Azért vergődtem át magam rajra, mert őszintén nem hittem el, hogy ez a könyv végig ilyen, és ennyit tud, és nagyon bíztam benne, hogy a következő oldal jobbat hoz, mint az eddigiek.

Valaki nagyon sokat könyvtárazott

A sok könyvtárazásnak néha kevés értelme van. Teljesen felesleges leírni és lábjegyzetelni egy személynevet, akiről ugyan megtudjuk, hogy valós személy volt, de igazából se a valóságban, se a regénytérben semmilyen jelentősége nincs, egy nyolcadrangú mellékszereplő, akire 10 oldal múlva senki sem emlékszik. 

Ugyanígy: a helytörténeti gyűjteményből vett féloldalak is minek? A fura stílusimitáció mellett a tények szolgálnánk az atmoszférateremtést, amire az író túl nagy hangsúlyt fektetett: nem csak attól lehet egy korrajz hiteles, hogy random emberek, terméknevek és szlogenek kerülnek a történetbe, legalábbis ezt meg lehet úgy is oldani, hogy ne legyen természetellenes. Ennél egy fokkal még rosszabb, ha az író egy szereplő szájába adja az infót, mert így élő ember nem beszél, se most, se a századfordulón. 

Ha már a lábjegyzeteknél tartunk (szakkönyvekben nem láttam ennyit belőlük, esküszöm), lenne egy kérdésem: miért néz annyira hülyének az író, hogy ma is használt, vagy kevésbé használt, de közismert jelentésű szavakat csillagoz meg, olyanokat, mint például a "bravo"? Azért például a bravo jelentésére szerintem a tizenéveseknek is van egy halvány tippje, ha már young adult. A túlzóan sok lábjegyzet teljesen feleslegesen akasztja meg az olvasást. 

A stílus

Bár a fentiekből is látszik, hogy Böszörményi Gyula alaposan megvizsgálta az érintett korszakot, a stílusba nem sikerült a felhalmozott tudást maradéktalanul átültetnie. Néha túljátssza a népies beszédet és a korabeli stílust, mesterkélt, természetellenes atmoszférát teremtve, néha azonban teljesen koridegenek a megszólalások, és mindenki azonnal levágja, hogy egész egyszerűen ilyen a valóságban nincs, és soha nem is volt. És modoros. Nem beszélve a leírásokról: ezeknek inkább pusztító romantikus regényekben kellene szerepelniük, ahol biztosan sosem keresem őket és sosem találok rájuk. 

A szereplők

A főgonoszunk, aki a háttérben köhög, és már 50 oldal után tudjuk, hogy ő a gonosz, na ő például nem sok vizet zavar ebben a sztoriban. Ez az egész elgondolás, miszerint valaki a háttérből mozgatja a szálakat, miközben nyilván jó oka van rá, hogy évekig fogságban tartson egy ismeretlen lányt, miközben egy báró és egy másik fiatal lány, aki azt se tudja, hol van, egyfolytában túljár az emberei eszén, egészen jól megidézi a legbugyutább akciókomédiák hangulatát. A probléma az, hogy egy percig sem tudok izgulni senkiért. 

A félkarú budai Sherlock Holmes, aki pontosan ennyit tud: mármint hogy félkarú, amire a narrátor kínosan sokszor hívja fel a figyelmünket, illetve nyomoz, mert gazdag és amúgy semmi értelmeset nem tudna kezdeni az életével, ennyi izgalom neki is jár. Ő a regény Darcyja, aki hős megmentő, bátor, mégis rideg, kiismerhetetlen, de érzékeny, ha a családjáról van szó. És persze megvan a véleménye a komplett női nemről. 

Mili, a vad angyal: nem beszélek róla sokat, mert csak felidegesítem magam. Látszólag okos, talpraesett, céltudatos lány, aki ráadásul bátor, de ha mindazt, amit bevállal, megpróbálnánk elképzelni a gyakorlatban, a 10. oldalon meg kellett volna halnia. Minden tette teljesen érvénytelen, amit láthatóan mindenki észrevesz saját magán kívül, de a szereplők nemes elnézéssel viselik, hogy szép lassan tönkreteszi az életüket. 

A mellékszereplők, akikre már nem emlékszem. 

A történet

Röviden: örülök, hogy a 334. oldalra minden szereplő rájön arra, amit én az első 50 oldal után tudtam. Hogy jutottunk el A-ból B-be? Egyáltalán mi értelme volt az útnak, amíg eljutottunk A-ból B-be? Mi ez az istentelen bugyuta plot twist arról, hogy ki kinek a gyereke? Vajon ki fog derülni, hogy Mili és a báró testvérek, de aztán mégse? Vajon fény derül rá, hogy milyen traumát szenvedett el a báró, akinek zord külseje és csodálatraméltó elméje mögött egy érzékeny férfiszív dobog? Mikor válik világossá számára, hogy a kis Mili élete szerelme, és szíve csak mellette olvadhat fel, ráadásul súlyos soviniszta természetét is csak a segítségével képes legyűrni? Mikor lesz belőle az a Mr Darcy, akire mindenki vágyik? És ami a legfontosabb: mi ez a rettenet cliffhanger lezárás? Ez most az Izaura tévé kinyomtatva? 

Sajnos ezekre a kérdésekre sosem kapok választ, ugyanis eszemben sincs folytatni ezt a sorozatot. Találtam helyette egy sokkal jobbat. Hogy melyik ez a sorozat, a holnapi bejegyzésből kiderül! 

Ha olvastátok, írjátok meg Molyon vagy itt kommentben, hogy nektek hogy tetszett a könyv!

Idén minimum 100 könyvet elolvasok, ebben az évben végre több hangsúlyt fektetek a klasszikusokra, 2020 az új műfajok felfedezésének éve lesz, januártól minden nap elolvasok egy verset. Ilyen vagy ehhez hasonló könyves fogadalmakkal tele van a padlás, én pedig különösen hajlamos vagyok a drámai kijelentésekre, a végletekben való gondolkodásra és a betarthatatlan nagyotmondásra. Tök logikus, hogy ha az előző évben 28 könyvet olvastam el, akkor jövőre tuti sikerülni fog a 100! Hát persze. 

Úgyhogy idén úgy döntöttem, ellenállok a késztetésnek, és egyszerűen nem fogadok meg semmit. Helyette inkább megvalósítható célokat fogalmazok meg, éves, havi és heti bontásban, hogy ne csak egy távoli fényt lássak egy baromi hosszú alagút végén, hanem legyenek jelzőfények útközben, amelyek elvezetnek a nagyobb célig. Következzen most 5 dolog, amit tavaly januárban megfogadtam, de idén már, a saját lelki békém érdekében, nem fogok. 

1. Idén minden héten elolvasok egy könyvet! 

Ha a világ legkiegyensúlyozottabb életét élő ember lennék, bizonyára könnyen teljesíthetném ezt a fogadalmat. Vagy ha fizetést kapnék azért, hogy olvassak. Vagy ha nem kapnék érte fizetést, de megtehetném, hogy naponta több órát szánjak a könyvekre. De mivel a legkevésbé sem ez a helyzet, ezért kénytelen vagyok a szűkös szabadidőmben helyett szorítani az olvasásnak, ami nem mindig sikerül, plusz ugye life happens, ami nagyjából egyenlő azzal, hogy shit happens, úgyhogy viszonylag ritkán lehet leheveredni olvasni, arra pedig esély sincs, hogy minden nap elegendő időt szánjak arra, hogy ezt a célt teljesítsem. Ezért ezt a fogadalmat teljesen elengedtem, ahogy azt is, hogy minimum 50 könyvet elolvassak ebben az évben. Lesz, ami lesz, és ha valamit megtanultam, az az, hogy sosem úgy van, ahogy eltervezem, úgyhogy a legjobb, ha nem tervezek semmi túl konkrétat. 

2. Az olvasmányaim fele tuti klasszikus lesz! 

Van egy visszatérő rémálmom, amiben az egyetemen izzadok, mert emlékeznem kéne egy Balzac-regény egyik részletére, de nem olvastam el, és iszonyatosan kínos az egész szituáció. Valószínűleg el kellene engednem ezeket a dolgokat, de még mindig szeretnék felzárkózni, ami a klasszikusokat illeti. Minden évben megfogadom, hogy legalább 20-25 klasszikusnak számító művet elolvasok, aztán nagy lendülettel belevetem magam az olvasásba, majd azzal a lendülettel, nagyjából 50 oldal után megunom az egészet. Talán idén végre ideje lenne elengedni ezt a célkitűzést. Mondjuk úgy, hogy érdeklődés hiányában ebben az évben ez a program elmarad.

3. Idén tartanom kell a lépést azokkal, akiket követek!

A social media csodálatos dolog, amennyiben a helyén tudjuk kezelni a szerepét és nem engedjük, hogy túl nagy teret nyerjen az életünkben. Tök jó látni, hogy ki milyen gyorsan és mit olvas, de azért néha felteszem magamnak a kérdést: csak én vagyok ilyen lassú? Hogy lehet, hogy valaki 2-3 naponta más könyvet nevez az aktuális olvasmányának Instagramon? Hogy kerülhet egy havi wrap up videóba 10-12 könyv is? Néha megfeledkezem a social media egyik jellegzetességéről: a képek és videók mögötti igazságot csak az tudja, aki készíti őket, így fölösleges eltúlzott és a saját tempómtól teljesen elrugaszkodott elvárásokat támasztani magammal szemben. Úgyhogy ezentúl nem fogok csak azért olvasni, hogy "felmutathassam" az olvasást. Ja, és nem fogok csak azért megvenni egy könyvet, mert mindenki, akinek van Instagramja, azt olvassa. 

4. Ebben az évben tartanom kell a lépést a friss megjelenésekkel! 

Ezerszer megfogadtam, ezerszer buktam bele. Főleg a Könyvfesztivál és a Könyvhét környékén bukom nagyot, hiszen általában minden kiadó ekkora időzíti a friss megjelenéseit, és tavasztól őszig nincs bírás a könyvdömpinggel. Aztán pedig ott az őszi Margó, ahol januárig ellátnak olvasnivalóval. Persze csak akkor, ha bírod pénztárcával. 

Először is: rengeteg könyvem van, ami elolvasásra vár. Másodszor pedig: nem, nem akarok ennyit költeni könyvekre. Úgyhogy ez a terv is megy a kukába.

5. Komfortzóna? Az idei olvasásokban tuti nem! 

Minden évben valami extra élményre vágyom, amiből aztán általában nem lesz semmi, vagy csak nagy szenvedések árán tudom kipasszírozni magamból az olvasásokat. Idén végre kettőnél több sci-fit fogok olvasni, és nemcsak a közönségbarát köteteket, hanem hardcore sci-fiket is! Most belevágok valami extrém fantasytörténetbe, ami legalább 8 kötetes, és mindegyik könyv minimum 600 oldalas! Mondanom se kell, mi szokott ezekkel az elhatározásokkal történni. (Semmi.) Úgyhogy idén az aktuális kedvemre és a sorsra bízom, mennyire akarok kilépni a komfortzónából. 

Öt dolog, amit szinte minden évben megfogadtam, és öt fogadalom, amit egyetlen évben sem sikerül teljesíteni. Ezzel az öt dologgal folyamatosan frusztráltam magam, miközben az olvasásnak egyáltalán nem ez lenne a szerepe az életemben. Te milyen fogadalmakat engedtél el, és mit fogadtál meg helyette idén?

A kortárs irodalmat gyakran vádolják azzal, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal, az emberek ritkán találkoznak a regényekben, versekben hétköznapi tapasztalataikkal érthető formában, sokakat pedig ez a prekoncepció tántorít el a kortárs irodalommal való megismerkedéstől. Ez egyrészt egy hamis állítás, valószínűleg az a legnagyobb probléma, hogy az emberek nem a hozzájuk, az ő ízlésükhöz leginkább közel álló szerzőkkel találkoznak először, és utána másnak nem adnak esélyt, vagy nem kapnak segítséget, jó könyvajánlókat, ami alapján be tudják lőni, mi lesz a nekik való könyv. Másrészt az olvasóknak joggal lehet igénye arra, hogy a mindennapokat átható társadalmi kérdésekről többször is olvashassanak szépirodalmi formában, hiszen ezek közül néhánnyal napi szinten legalább annyit foglalkozunk, mint saját, egyéni problémáinkkal, életünkkel. Ilyen téma például a nyakunkon lévő klímakatasztrófa is, ami alapjaiban meghatározza a közbeszédet, sőt, már a klímaszorongás fogalma is ismert, és nagyon ritkán tapasztalhattuk eddig, hogy apró egyéni döntéseinkkel ennyire súlyosan beleszólhatunk társadalmunk és a Földünk életébe. Miközben pedig sokan a tőlük telhető legtöbbet megteszik, a tehetetlen düh megmarad, hiszen mindannyian tudjuk, hogy bár az egyéni szint is fontos, a nálunk sokkal nagyobb pusztítást végző óriásvállalatok azok, akiknek radikális változtatásokat kellene végrehajtaniuk. A jelenlegi klímahelyzet tehát érzelmileg is igen összetett jelenség az emberek számára, a Margó Fesztiválon debütáló, limitált példányszámban kapható Umami - Apokalipszis, most? pedig épp ezt a tematikus és érzelmi összetettséget próbálta megragadni és érzékeltetni egy olyan kötetben, ahol a kortárs alkotók egy nagyon is aktuális társadalmi kérdéssel foglalkoznak.  

A Margó először jelentkezett saját kötettel, ami a szerkesztői utószó szerint nem antológia, nem folyóirat, sem magazin, sokkal inkább egy 2019-ben rögzített, aktuális látlelet. Most így látjuk az ember okozta klímaváltozás kérdését. Szorongunk tőle, dühösek vagyunk magunkra és egymásra, elképzeljük, milyen lesz nosztalgiával visszatekinteni azokba az időkbe, mikor még volt mit tönkretenni egyáltalán. 

A mindössze 100 oldalas kiadvány érdekes perspektívákat vázol a klímakatasztrófával kapcsolatban. Tematikus és műfaji szinten is változatos, hossza pedig ideális ahhoz, hogy elmerüljünk a jelen és a jövő disztopikus valóságában, de ne legyen hosszasan szorongató. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a kötet nem ad bele mindent, amit terjedelme megenged, ha szorongáskeltésről van szó: egyes versek és novellák napokig birizgálnak. Ebből is kitűnik, hogy egy izgalmas és minőségi kötettel van dolgunk. 

A versek közül egyértelműen Nádasdy Ádám, Seres Lili Hanna, Izsó Zita, Szálinger Balázs és Áfra János művei álltak hozzám a legközelebb. Szövegeikkel olyan köznapi tapasztalatokat fogalmaznak meg, amivel nem eltávolítanak, nem is bagatellizálnak, hanem épp olyan közel hozzák az olvasóhoz a témát, amennyire azt egy ilyen kiadványban kell. Dragomán György pedig egy nagyon fontos novellát írt az Umamiba, ez az írás (és Nádasdy Ádám verse) az, amin azóta is a legtöbbet gondolkodom, nem véletlenül került a kötet végére, egy utolsó nagy bombaként. És ha már itt tartunk: ha valamiben meg kéne ragadnom a kötet igazi értékét, akkor a klímakatasztrófa témájának meglepő érzelmi megközelítéseit említeném. Ez a sokféle látásmód a legjobb arra, hogy ne csak odáig jussunk el gondolatban, hogy kérjünk-e szívószálat vagy se (bár ez is nagyon fontos első lépés), de utat nyitnak bennünk ahhoz, hogy  minél több oldalról megvizsgálhassuk a saját érzéseinket, gondolatainkat is a jövőnkről. Ez pedig még több egyéni tetthez és közösségi aktivitáshoz is vezetheti azt, aki alaposan elolvassa ezt a kis kötetet. Úgy sejtem, ez lehetett a legfontosabb motiváció a könyv megalkotásakor, ez pedig szerintem abszolút átjön.

A könyvben helyett kapott egy interjú is, amit Závada Péter készített Jordán Ferenc biológussal. Nagyon jó ötlet volt ezt a perspektívát is szerepeltetni a kötetben, fontos kérdésekre még fontosabb, és rendkívül őszinte válaszokat kaphattunk, remek felvezetője volt a szépirodalmi írásoknak. Emellett fotográfiákat is találunk, Fabricius Anna képeit. Ezek a képek nemcsak arra szolgálnak, hogy elválasszák egymástól a szerzők szövegeit, hanem önállóan is értékadóak és gyakran reflektálnak a szövegekre. A kis méretű, négyzetetes fotók szinte festményszerűen tárulnak elénk, hol oldja, hol pedig rásegít a szövegek tartalmára.

Nyilván nagyon örültem volna, ha ennek a kiadványnak - már csak témája okán is - egy környezetkímélőbb kiadást választottak volna, illetve az is jó lett volna, ha olvasóbarátabb kötészeti megoldásokat választanak hozzá. És még valami: ha ez egy aktuális kép, akkor nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni egy ilyen látlelet 10, 20 vagy ötven év múlva erről a kérdésről. Nagyon remélem, hogy lesz még miről beszélnünk, ha a környezetről van szó.

A kötetet Molyon utazókönyvként kaptam, ami azt jelenti, hogy egy ember útjára bocsátotta a saját példányát, és kézről kézre adjuk, majd az utolsó visszaadja a jogos tulajdonosának. Nem tudom, hogy másképp mikor olvastam volna ezt a könyvet, úgyhogy ezúton is nagyon köszönöm az élményt!  

Nem igazán hallottam még olyan könyvmolyról, aki ne álmodozna egy házi könyvtárszobáról, de minimum egy végtelen könyvespolcról, amin az összes kedvence ott van, plusz azok a kötetek, amiket valaha olvasott, és még azok is, amiket egyszer majd el akar olvasni, meg a biztonság kedvéért még csapjunk hozzá 3000 nagyregényt. Ez persze tök oké, bármi legyen is a hobbink vagy a szenvedélyünk, mindannyian szeretnénk, ha minél többet és minél jobbat kaphatnánk belőle. De van-e valós értelme gyűjtögetni a könyveket egy ponton túl? Mármint én most arról a pontról beszélek, amikor már a ruhásszekrényben, az ágyneműtartóban, a konyhában és még ki tudja, milyen indokolatlan helyeken is könyvek vannak. Sajnos tapasztalatból beszélek, nálam is eljött az a pont, amikor már nem tudtam kinyitni a szekrényajtót anélkül, hogy magam alá ne temessenek az orosz regényirodalom klasszikusai. Persze mikor felismertem a problémát, elkezdtem elajándékozni, eladogatni olyan könyveket, amelyektől meg tudtam válni, de ez kínosan kevésnek bizonyult, és a helyzet odáig fajult, hogy jövőre szigorú létszámstopot kell bevezetnem a könyvespolcomon, mert minden egyes új vásárláskor úgy teszem már fel a regényeket a polcra, mintha jengáznék, csak itt az a kérdés, melyik pillanatban szakad össze az egész IKEA-tákolmány a könyvek súlya alatt. 

De miért érzem úgy, hogy ezekre a könyvekre szükségem van otthon? Jó kérdés, gyakran felteszem magamnak, és ha gyűjtöm is az ellenérveket a könyvvásárlás ellen, akkor is beleszaladok még néha egy kis hirtelen felindulásból elkövetett vásárlásba. Sokszor látatlanban is megveszek könyveket, amelyekről fogalmam sincs, hogy tetszeni fog-e, akarom-e nézegetni a polcomon nagyjából örökre. És ami a legrosszabb, néha megveszem egy sorozat első kötetét, ami egyértelműen a legveszélyesebb, mert még akkor is képes vagyok több kötetig vergődni egy ilyen történettel, ha nem is tetszik annyira, csak azért, mert már elkezdtem, és hátha jobb lesz. (Soha nem lesz jobb, maximum rosszabb.) 

Ráadásul köztudott, hogy szinte sosem olvasok újra, kb. 10 könyv van (a Harry Potter hét részével együtt), amit hajlandó vagyok újraolvasni, ezért még azt se mondhatom, hogy nagy esély lenne rá, hogy a megvásárolt könyveket majd többször fogom forgatni. Akinél olyan hosszú az olvasatlan könyvek listája, mint nálam, viszonylag könnyen ideges lesz attól a gondolattól, hogy már olvasott könyvekkel töltsön időt. 

Három-négy okot tudtam magamnak meghatározni, ami általában indokolatlan könyvvásárlásra sarkall, és igyekszem írásban is rögzíteni, miért hülyeség engedni ezeknek, na meg hátha magamat is észhez tudom téríteni. 

A mániákus gyűjtögetés veszélyei 

10 éves korom óta mániákus gyűjtögető vagyok. Olyan ártalmatlannak tűnő dolgokkal kezdődött az egész, mint a szalvétagyűjtés és a kedvenc F1-es pilótámról szóló összes (nagyratörő elképzelés!) újságcikk összegyűjtése, amiért hajlandó voltam anno még a lakcímemet is kiírni a teletextre (jézusom, hogy lehetek ilyen öreg, mindegy). És aztán persze, ahogy lett pénzem, jöttek a könyvek. A gyűjtögetésnek nem sok gyakorlati haszna van, nem is a praktikumról szól, úgyhogy ilyenkor az sem elvárás, hogy a gyűjtött dolgokat használjuk, vagy éppen elolvassuk. A gyűjtögetés automatizmus, csak vannak a felhalmozott tárgyak, porosodnak, és örülünk, hogy birtokoljuk őket. Nagyon veszélyes dolog, mert mindig lesz plusz egy gyűjtői kiadás a kedvenc könyvsorozatunkból, ami tök jól néz ki, és milyen szépen festene a polcon, de valahol meg kell húzni egy határt. Ha jobban belegondolok, ez a legkevésbé logikus dolog, ahogy el lehet költeni a pénzemet. Csak be kell látni ezt, és bele kell gondolni minden alkalommal, amikor a kísértés környékez, hogy valóban szükségünk van-e egy x-edik példányra ugyanabból a könyvből. Mondom ezt, miközben épp a harmadik Harry Potter sorozatom darabjait gyűjtögetem épp. 

A gonosz kísértés, ami mindig lesben áll: az impulzusvásárlás

Vannak, akik a mindennapi feszültséget ruhavásárlással vagy csokievéssel próbálják csökkenteni, és vannak olyanok, akik egy-egy stresszes időszakban a könyvesboltokban keresnek menedéket. Én a legrosszabb, anyagilag is legkevésbé kifizetődő esetet képviselem, ugyanis mindkét típusba beletartozom. Ha nehéz napokat élek át, hajlamos vagyok a bolt felé venni az irányt, ezzel is elterelve a gondolataimat a problémákról, és inkább veszek magamnak egy szép könyvet, hogy pár pillanatra boldogsághormonhoz juttassam a szervezetem. Ez a stresszlevezető, figyelemelterelő, nyugtató impulzusvásárlás az, amit teljesen ki kellett iktatnom az életemből. Nemcsak azért, mert a havi anyagi tervezést teljesen lehetetlenné tette, hanem azért is, mert amilyen gyorsan elkezdett lelkesíteni egy-egy borító vagy fülszöveg, olyan gyorsan tűnt el aztán az érdeklődés. Ahogy már az enyém volt a könyv, hirtelen elveszett a varázsa. Így történhetett az, hogy a felhalmozott könyveket sokszor egész egyszerűen el sem olvastam, hanem a polcon porosodtak hónapokig, sőt, évekig. Ennek pedig nincs sok értelme, sőt, az a tény, hogy a várólistámhoz képest a rétestészta kispiskóta (gyönyörű képzavar), szintén feszültséget szült, tehát vicces módon pont azzal okoztam belső feszültséget magamnak, amivel eredetileg meg akartam nyugtatni magam. A lényeg, hogy láthatóan az impulzusvásárlás hosszú távon nem megoldás a stresszkezelésre. 

FOMO a könyvesboltban

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de néha úgy érzem, minden héten lecserélődik a könyvesbolti kínálat. Annyi könyv van, hogy szinte lehetetlen lépést tartani a megjelenésekkel és folyamatosan képben lenni a friss kínálattal. Minden alkalommal olyan súlyosnak érzem a lemaradásomat, mintha az elmúlt öt évben egy betűt sem olvastam volna, meg amúgy is, xy írónak már megjelent 5 könyve, mindenki el van tőle ájulva, kijött a könyvéből két filmadaptáció és három minisorozat, szektát alapított, önálló vallása lett, én meg még egy könyvcímre sem emlékszem tőle. És ez az a pont, ahol pánikszerűen megvásárolok olyan könyveket, amiket illene ismerni és olvasni, csak valahogy sosincs hozzá idő meg kedv meg elhatározás, de majd most, már a kezemben van, akkor biztosan el fogom olvasni. Igen, majd két év múlva. Addig rá sem hederítek, mert a vásárlás mellé nem adnak se időt, se kedvet, se elhatározást, csak egy újabb elolvasásra váró könyvet. Helló, várólista, megint egy új taggal bővültél! 

Ez az a probléma, amit sosem fogunk tudni megváltoztatni, mert egész egyszerűen nincs hatalmunkban. Tényleg elképesztően nagy a kínálat, ami nemcsak átok, de áldás is, hiszen sokkal több olyan könyv is akad, ami olyan, mintha csak neked írták volna. Ma már tök sok olyan blog, vlog, hírlevél, podcast, social media felület, nagyjából minden van, amivel le tudod szűkíteni a kívánságlistádat azokra a könyvekre, amelyeket várhatóan tényleg szeretni fogsz, és nem nyúlsz nagyon mellé velük. Szóval használd ezeket a lehetőségeket, a többit pedig el kell engedni, túl kell lépni a dolgoni, nincs más módszer. 

Hype a közösségi médiában 

Ha könyves kötődésű oldalakat, csatornákat követsz a social media csatornákon, fel vagy iratkozva néhány kiadói hírlevélre, vagy aktívan használod például a Molyt, folyamatosan ömlenek rád a különböző könyvek, persze mindegyikről azt mondják, hogy tökjó, érdemes elolvasni, és érdekesnek is tűnnek, ezért már fel is írtad a bevásárlólistádra. Aztán elmész a könyvesboltba, és meglátsz egy teljesen más könyvet, A könyvet, amiről MINDENKI BESZÉL, és úgy érzed, tök jó lenne elolvasni, hogy te is hozzá tudj szólni a dologhoz Instagramon. Tessék, meg is vettél egy könyvet, ami nem is igazán érdekel, nem is igazán neked szól, és egyáltalán nem ezért a könyvért indultál a boltba. Gondolom, ez is ismerős történet. 

Talán ezt az esetet a legkönnyebb felismerni és tudatosan kezelni. Itt elég csak annyi, ha rákérdezünk magunknál arra, hogy miért is vásároljuk meg az adott kötetet, és ha rajtakapjunk magunkat, hogy felültünk a hypevonatra, azonnal szálljunk le róla, mert ez minden, csak nem tudatos könyvvásárlás. Ne feledjük, hogy nem azért olvasunk és veszünk könyveket, hogy másoknak megfeleljünk, és azt olvassuk, amit mindenki más, hanem mert olvasni - egyéb okokból - tökjó. 

Én jelenleg itt tartok a könyvvásárlási szokásaim tudatosításában, de biztosan vannak olyan szempontok, amelyeket még nem vettem számításba. Mondjátok el kommentben Molyon, Facebookon vagy Instán, hogy titeket mi csábít vásárlásra, diagnosztizáljuk együtt magunkat, és legyünk együtt tudatosabbak! 

Képek: Pinterest

Te is érzed a nyomást, hogy többet, alaposabban, gyorsabban kéne olvasnod? Mert én állandóan ezt éreztem. 

A probléma akkor kezdődött, amikor az egyetemen a régi magyar irodalom vizsgámra készültem. A vizsga két részből állt: egy szövegismereti írásbeli beugróból és egy konkrét szöveg szóbeli elemzéséből. Tudtam, hogy rengeteget kell majd elolvasnom a beugróra, ezért időben el akartam kezdeni a felkészülést. Egy szaktársam, aki már korábban levizsgázott, felajánlotta, hogy odaadja nekem a teljes anyagot kinyomtatva, így talán nagyobb esélyem volt arra, hogy ne folyjon ki mindkét szemem a monitor előtt. Amikor találkoztunk, és megláttam, hogy egy óriási kék IKEA szatyrot cipelve jön felém, akkor azért pánikba estem. Tudtam, hogy sok, de ez azért durva volt. Éjjel-nappal olvastam, próbáltam memorizálni, hogy ki miről, milyen stílusban, hogyan írt, mindent átrágtam, átmentem a vizsgán, túl voltam rajta, ahogy száz másik ember is azon az évfolyamon. Még csak azt sem tudom mondani, hogy ez volt életem legnehezebb vizsgája. De az érzés, hogy ez egy végtelen maraton, ami néha inkább egy F1 futamnak tűnik, megmaradt. És így ment az egyetem végéig, ami ahhoz vezetett, hogy szabályos szövegundorom lett a végére. 

Mindig nyomni kell, ha van egy kis időd az olvasásra. Vagy mégsem? 

Mint arról már meséltem, az elmúlt években sokat küzdöttem azzal, hogy megtaláljam a saját olvasási ritmusom és kapcsolatom a könyvekkel. Ezt a folyamatot végigkísérte egy érzés, ami több más területen is kísért: nem csinálom ezt elég jól. Nem vagyok elég elhivatott, gyorsan elunom a könyveket, könnyen elterelődnek a gondolataim olvasás közben, és különben is, csak halmozom a könyveket (hogy miért veszek sokkal több könyvet, mint amennyit az olvasási ritmusom elbír, egy másik bejegyzés témája lesz). És persze ott van a sürgető érzés, hogy ha már elkezdem, legalább haladjak már valahogy. Mert nem haladtam. Hogy van az, hogy mások sokszáz oldalas könyveket olvasnak el két nap alatt, 100 oldal/óra az átlagos olvasási idejük, amíg én egy jobb napomon 50 oldal/órás sebességgel robogok mögöttük. 

Aztán a belső vívódásaimat sikeresen kihallgatta a Google és a Facebook, és az algoritmus feldobott egy fizetett hirdetést, amiben egy 5 részes e-mail olvasásgyorsító leckét ígértek. Sosem áldottam még így az algoritmust, gyorsan fel is iratkoztam a levelekre, amik aztán jöttek is szép sorban. 

Egy hét alatt ez simán menni fog, ugye?

Tippek, hackek, technikák, fixációs pontok, kétszeres sebesség a megértés sérülése nélkül, szkennelő olvasás, egyszerre 5 szó bemérése a szemeddel, volt itt minden. És én tényleg megpróbáltam. Sőt, annyira ráfeszültem a dologra, hogy egyéb módszereket is kerestem szerte az interneten. Na jó, kicsit a téma megszállottjává váltam, bevallom. Görcsöltem, izzadtam, olyan gyorsan szkennelte az agyam a sorokat és a bekezdéseket, és volt is néhány sikerélményem a lazább, könnyedebb témájú könyveknél, de azért a helyzet nem sokat javult, és ez dühített. 

Nagyon dühös voltam magamra, de egy idő után - ahogy ez általában lenni szokott minden mással kapcsolatban is, amire ráfeszülök - megráztam magam és rájöttem, hogy nyomhatom ezt még így sokáig, hibáztathatom magam, amiért nem én vagyok a legtöbb könyvet daráló ember az országban, de valójában nincs sok értelme. Mégis miért sietek annyira? Kivel akarok versenyezni? Amikor már nincs tétje annak, hogy milyen gyorsan olvasok (hisz általában nem kell időre olvasnom, vagy magam vállalom be a határidőimet), akkor miért cseszegetem magam ezzel? Ez is csak egy újabb terület, ahol sikeresen meggyőzhetem magam, hogy nem vagyok elég jó? Mi van, ha ebben az esetben is csak engednem kéne magamnak a lassúságot, sőt, direkt lelassítani, mint az élet többi területén? És végül a legfontosabb kérdést is feltettem, amit fel lehetett a problémám kapcsán: én vagyok a könyvekért, vagy a könyvek vannak értem? 

Szépen, a saját tempómban

Mivel az utolsó kérdésre a Napnál is világosabb volt a válasz, ezért végre átkattant bennem a dolog, és hirtelen elengedtem a problémát. Most már büszke slow reader vagyok, aki minden jelzőt megrág, minden leírást elképzel a legkisebb részletig, és elgondolkodik egy párbeszéd olvasásakor a karakterek közti dinamikán. Nekem ez nem megy gyorsan, kész. Persze mindig lehet fejleszteni magunkat, és tök jó, ha valaki örömét leli abban, ha gyorsabban többet tud olvasni, de nekem így az olvasás inkább kétségbeesett rohanásnak tűnt, ez pedig pont az egész értelmét veszi el. Megtanultam, hogy ebben az esetben se máshoz mérjem magam, hanem a saját igényeimet vegyem figyelembe. És igazából csak ezt tudom javasolni másoknak is: tudom, hogy néha túlzottan is komolyan vesszük azokat a dolgokat, amiket szeretünk, de sose engedjük, hogy a teljesítménykényszerünk irányítson minket, még akkor sem, ha így több időbe telik elolvasni mind az 1001 könyvet, amit feltétlenül el kell olvasnunk halálunk előtt, plusz minden mást amire kíváncsiak vagyunk. 

 Képek forrása: Pinterest

Ha röviden kellene megfogalmaznom, mi az, amit az amerikai nagyregényekben a legjobban szeretek, akkor mindenképpen az atmoszférát emelném ki. Minden olyan általam olvasott regénymonstrum, ami a tengerentúlon játszódik, a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a távolság ellenére is ott legyek egy másik idősíkban, egy tök más helyszínen, és igazság szerint akárhányszor kerülök ilyen könyvek közelébe, a lehető leghamarabb beszippantanak, minden lehetséges szabadidőmet velük töltöm, és abban a néhány napban, amíg olvasok, inkább vagyok ott, mint itt. Ez ritka tulajdonság, és az egyik mérőfoka annak, hogy van értelme a sokszáz oldalas terjedelemnek, a hosszú leírásoknak és a sok jelzőnek. Szóval annak, hogy 600 oldalban elmesélni valamit 100 oldal helyett nem felesleges az időhúzás. Tartt regényeinél - most már kijelenthető - egytől egyig ez történik velem. Ott vagyok, az általa teremtett világban, ráadásul olyan cseles módon, hogy nem érzem átverésnek, ha oldalakon keresztül nem történik semmi különös, mert igazából olyan, mintha ez teljesen természetes lenne. Hiszen emlékszem, tizenévesen a nyári szünetben néhanapján én is majd bediliztem az unalomtól, ezért miért lenne furcsa, ha a szereplőnk is egyszerűen unatkozik egy déli kisvárosban, ahol csak úszni lehet? 

Na de lássuk, mit lehet elmondani A kis barát sztorijáról spoiler nélkül. A történet szerint Harriet erősen női környezetben nő fel, három nénikéje, nagymamája, anyja és nővére társaságában, apja csak ritkán bukkan fel a család életében. A családban történt korábbi tragédia rányomja bélyegét életükre: Harriet bátyját, az akkor kilencéves Robint a család kertjében felakasztva találják. A gyilkos személyére sosem derül fény, az ügyet megoldás nélkül lezárják. Harriettet azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy annyiban hagyja a dolgot: megfogadja, hogy megkeresi 12 éve meggyilkolt testvére gyilkosát és bosszút áll rajta, a nyári szünet pedig pont kapóra jön ehhez a nyomozáshoz. Társa ebben egyetlen barátja, akit Harriet inkább a bűntársának tart: Hely, a felvágós, kalandvágyó és igen pletykás fiú. Őket követjük a regény során, míg nyomozásuk lassan beszűkül, találnak egy gyanúsítottat, miközben nem is sejtik, milyen bajba keverednek. 

Tartt nagyon pontosan adagolja a történet elemeit, és igazi mestere az atmoszférateremtésnek. Nem is csoda, hiszen korábban már beszélt róla, milyen fontos számára a hangulat: "Először a hangulat a lényeges. A kis barát írásakor már a történet körvonalazódása előtt megvolt a sötét, nyirkos Mississippi hangulat." - nyilatkozta korábban.  A Mississippi környezet és a Dél világa persze eleve nem volt ismeretlen számára, hiszen maga is Grenadában, Memphis közelében született és nőtt fel, ráadásul A kis barátban megjelenő családmodellhez hasonló körülmények között: nagyszüleivel, anyjával és nővérével élt a városban. Régi déli családként egyáltalán nem éltek nagy lábon: "régi déli családnak lenni egyáltalán nem jelent pazar háztartást, ez a kifejezés nagyjából azt jelenti, hogy a család rég elvesztette már minden pénzét. Kábé olyan, mint lengyel nemesnek lenni." - mondja a fenti interjúban. A regény pont itt, de egy általa teremtett városban, Alexandriában játszódik, és pont ilyen családot tesz meg a főszereplőjének. A regény középpontjában Harriet áll, aki igazi nyughatatlan lélek, makacs, bátor okos, meggondolatlan és felelőtlen. Bizonyos tekintetben felnőttebb egy tizenkét éves gyereknél, de a körülményeit tekintve ez nem tekinthető írói hibának, valószínúleg inkább az lenne hiba, ha nem lenne érettebb a gondolkodása. Ugyanakkor része még személyiségének a benne élő kisgyerek is, hiszen ez az az életkor, amikor a személyiség épp átslisszan a gyerekkorból a kamaszkorba: merész vállalkozás volt ez az életkorválasztás Tarttól, és könnyen elcsúszhatott volna rajta, de a történet adott pontján mindig tökéletesen megragadta a karakter aktuális oldalát. 

A váltakozó elbeszélői nézőpont is a regény abszolút javára vált, így nemcsak a lány egyoldalú perspektíváját láthattuk, hanem minden kulcsszereplő gondolatairól és érzelmi állapotáról és tájékozódhattunk. Kicsit sajnálom, hogy nem használják többen vagy többször ezt a narratív stratégiát, mert nagyon jól működik, itt pedig egyértelműen helye is volt, nemcsak a történet kibontásában és könnyebb megértésében, de a karakterábrázolás árnyalásában is nagy segítséget jelentett az írónőnek (főleg a Ratliff család esetében). Így azt is egyértelműen láttuk, hogy nagyon kevés fekete-fehér szereplőt alkalmaz Tartt: a legtöbb karakternek legalább annyi idegesítő vagy elítélendő vonása van, mint jó. Ez a technika pedig az események előrehaladtával a cselekedetek morális megítélését is árnyalja az olvasóban, sőt, általánosan elmondható, hogy alaposan elgondolkodtatja az olvasót a történetekről és arról, kinek milyen szerep jut végül a kötetben.  

A regény másik nagy erénye az árnyalt társadalomábrázolás. A déli emberek életének kihívásait és dilemmáit minden társadalmi szinten érthetően jeleníti meg. Ahogy a karakterábrázolásnál általában, itt is a helyzet összetettségére koncentrálva a kulisszák mögé vezeti az olvasót, és megmutatja az okokat. Oké, hogy mennyire undorítónak látja Harriet a taknya-nyála egybefolyó koszos és szipogó gyereket, de lássuk meg az alkoholista apát mögötte, aki a család pénzével hazárdírozik. Lássuk meg a lecsúszott emberek mögött a fényes múltat, aminek árnyékában élniük kell, vagy lássuk meg azt az öröklődő sorsot, amihez képest már nem volt hova lecsúszni, és nincs hova kitörni. Tartt ebben is jó, ahogy abban is, hogy a regény végén a feszültséget és a tragédiát a legmagasabb fokra tekerje, aztán egy kicsit enyhítsen a szorításon. 

Végül még egy dolog: Tarttnak szokása, hogy előre elspoilerezi a történetét. Így tette ezt A titkos történet esetében is, és itt is van egy pont a regényben (amikor úgy istenigazából beindulnak az események), amikor a távoli jövőbe néz, ezzel előre jelezve, mi lesz a történet kimenetele. Na most az, hogy ennek ellenére izgulok a szereplőért, az fantasztikus és egyben elképesztő, nem is értettem, pedig emlékeztettem magam rá, hogy nincs is annyira miért izgulni. De mégis. Na, ebben (is) rejlik Tartt zsenije. Mi pedig nagyon jól jártunk, hogy végre magyarul is megtapasztalhatjuk ebben a könyvben is, ráadásul remek fordításban, és igazából csak azt bánom, hogy Tartt tempóját ismerve még biztosan várnunk kell pár évet a következő regényre. Addig is, marad az újraolvasás. 

Donna Tartt: A kis barát, Park Könyvkiadó, 2019, 644 oldal 

Donna Tartt az egyik legmisztikusabb és egyben legnépszerűbb írónő a kortárs világirodalomban (leszámítva Elena Ferrantét, viszont róla nem tudjuk egészen biztosan, hogy írónő lenne, ugye). Külföldön legalábbis ez biztosan így van, az 1992-es A titkos történet című könyvének valóságos kultusza van a világ egyetemistái (persze különösen a bölcsészek) között, elég, ha csak rákeresünk Instagramon a megfelelő hashtagekkel. Aztán néhány évvel ezelőtt hozzánk is elért a láz, a csodálatosan szép kiadású Tartt-könyvekből kettő is megjelent a Park Könyvkiadónál, méghozzá először a legnagyobb közönségsikere, a kultikus A titkos történet, majd pedig a legnagyobb szakmai sikere, Az Aranypinty, amit 2014-ben Pulitzer-díjjal jutalmaztak. Ugyanebben az évben felkerült a Times legendás 100 legbefolyásosabb embert felsoroló listájára is, mindezt úgy, hogy magáról Tarttról nem sokat tudunk: a social mediát teljesen mellőzi, szökőévente egyszer ad interjút, semmit sem tudunk magánéletéről, vagy arról, épp min dolgozik. 

Bár Tartt személyisége és ritka megnyilvánulásai is táplálják az írónő kultikus státuszát, A titkos történet sztorija ideális lehetőséget nyújtott arra, hogy a Donna Tartt-rajongók igazi szektává váljanak, akik egy idő után új kötet hiányában a legvadabb teóriákkal álltak elő rejtőzködő kedvencükkel kapcsolatban. Írói válság, idegösszeroppanás - ezek még elég gyengék ahhoz a teóriához képest, miszerint Tartt vett magának egy szigetet, és egymaga él rajta remeteként. Aztán az írónő bejelentette A kis barát megjelenését, és mindenki fellélegzett: ezek szerint még él, alkot, minden rendben. 

Nem is lehet rajta számonkérni a lassúságát, legalábbis senki sem mondhatja, hogy nem figyelmeztette: Tartt elmondta, többször próbált már gyorsabban írni, de abban semmi örömet nem talált, így hát arra az általános érvényű igazságra jutott, hogy ha egy tevékenységben semmiféle örömet sem lelsz, akkor valószínű, hogy túl gyorsan csinálod. Ez azért elég jól megmagyarázza a tízévente megjelenő könyveket, nem? 

Bár abban az évben születtem, amikor A titkos történet megjelent, a könyvet csak jóval később, egyetemista koromban olvastam, a magyar fordítás újrakiadásakor, 2015-ben. Megláttam azt a gyönyörű borítót, az érdekes címet, majd a fülszöveget, és már teljesen biztos voltam benne, hogy muszáj elolvasnom ezt a könyvet. Elképesztő élmény, két nap alatt végeztem is vele, letehetetlen volt. Ennek egyik oka a szerkezet: A titkos történet úgy teremt feszültséggel teli és misztikus hagulatot több száz oldalon keresztül, hogy már az első oldalon elárulja, mi lesz a történet feszültségbeli csúcspontja, mi az az esemény, ahova megállíthatatlanul robog a cselekmény. A karakterei olyan alakok, akik, bár ártatlan egyetemistáknak tűnnek (ógörögül beszélnek, mégis kinek árthatnának?), néhány oldal után kiderül, hogy mégsem szeretnék találkozni velük éjszaka egy sötét sikátorban, mert minden mondatuktól elfog a bizonytalanság. Kiválóan megírt párbeszédeken és a gesztusaik apró rezdülésén keresztül ismerjük meg őket, ami szintén Tartt mesteri jellemábrázolási képességeiről árulkodik. Az elbeszélői nézőpont pedig a lehető legjobb: a kissé kivülálló, de félig mégis beavatott nézőpont, aki tulajdonképpen egy félig semmittudó narrátor, és ismerős lehet más amerikai regényekből is (Fitzgeraldnál is láttunk ilyet, ugye). Már feljebb említettem, hogy a regény témája kitűnő lehetőséget nyújtott arra, hogy Tartt kultstátuszba emelkedjen: a szereplők kulttevékenysége, szektaszerű működésmódjuk és az ennek ábrázolásához alkalmazott elbeszélői nézőpont tökéletesen berántja az olvasót, egyben pedig arra ösztönzi, hogy maga is részese akarjon lenni ennek a csoportnak. Amikor meglátjuk egymásnál pl. Instagramon A titkos történetet, mind tudjuk, hogy egy klubba tartozunk, akik ismerik ezt a sztorit, ismerik Tarttot, és ebből a klubból már nem tudunk kiszállni, olyan, mintha közös titkot őriznénk. Emellett pedig ott van Tartt csodálatos stílusa, a lenyűgöző mondatszerkesztés, ami szerintem fordításban is nagyon szépen átjön. Na, szóval ezek az okok, amiért kb évente újraolvasom ezt a könyvet. 

Aztán ott van Az Aranypinty, ami szintén kedves a szívemnek: nagyjából ezen a regényen tanultam meg, mit jelent az amerikai nagyregény fogalma, és például Paul Auster 4321-ét már sokkal magabiztosabban vettem a kezembe Tartt után. Itt tanultam meg, milyen az, amikor a történettel kihajózunk a nyílt tengerre, letesszük az evezőket, és hagyjuk magunkat ringatni, egy kicsit minden irányba elvisznek a hullámok, de ez tulajdonképpen jólesik, hagyjuk magát a tengert érvényesülni, nem pedig a saját akaratunkat. Így is el lehet merülni egy történetben, Tartt pedig ebben a regényben sokszor ezt az utat választja. Nekem pedig van egy olyan rossz szokásom, hogy mikor az írók ilyesmire vetemednek, elveszítem a türelmem, és elkezdem babrálni őket, hogy menjünk már, haladjunk már, mikor azonban ezt a könyvet olvastam, eszembe se jutott ilyesmi. Rávett arra, hogy ringatózzak, főleg Vegasban. És a karakterek, megint, olyan elevenek, és annyira közel kerülnek az olvasóhoz, szinte észrevehetetlenül.... na, szóval ezt a könyvet is imádtam, de persze én is láttam, hogy azokon az alapelemeken túl, ami Tartt kiváló írói tehetségéről árulkodnak, itt valami egészen más ment végbe, mint A titkos történetnél. És gyanítottam, hogy az olvasói élményemben egy fontos lépés kimaradt, ami valószínűleg a 2002-ben megjelent A kis barát című nagyregényben található. 

De ami késik, nem múlik: most végre az életmű eddig magyar fordításban hiányzó tagját, A kis barátot olvasom. Egy kicsit méltánytalanul (? majd kiderül) háttérbe szorított könyvről van szó, korántsem kapott akkora figyelmet és elismerést, mint a másik két Tartt-regény. A kötet 17 évvel az eredeti után, idén októberben jelent meg Donna Tartt könyveinek magyar kiadójánál, a Park Könyvkiadónál. Gyönyörű, mint mindig, óriási hosszú, mint mindig. Bár még csak az első harmadát gyűrtem le, szinte biztos vagyok benne, hogy a végére e könyv segítségével sikerül majd Tartt eddigi regényírói pályájának ívét rendesen felrajzolni a fejemben. A Tartt-i mondatok ezúttal is gyönyörűek, az atmoszféra félelmetesen jól megrajzolt, és a nyomozás, a krimi még mindig nagyon jól áll ezeknek a könyveknek. 

Jövő hét vasárnap jövök a folytatással, és bemutatom nektek A kis barátot, addig is olvassatok sokat, például Donna Tartt-ot. Tudom, hogy nagyon sokan várták ezt a regényt, és sokan is olvassuk már, úgyhogy alig várom, hogy megbeszélhessük a tapasztalatainkat!  

Ilyenkor, októberben én már általában bebújok egy kellemesen meleg takaró alá, elindítom a kedvenc őszi sorozataimat (például újranézem a Sabrinát a Netflixen), rágyújtok egy illatgyertyára, veszek pár teljesen indokolatlan és érvénytelen dekortököt, csinálok egy jó gyümölcsteát (durvább esetben egy habos kakaót), és persze véget nem érő küzdelmet folytatok a poloskákkal (szerintem csak azért léteznek, hogy megfelelő horrorhangulatba kerüljek így spooktoberre, nem tudtok meggyőzni az ellenkezőjéről). És ha épp sikerül erőt venni a lustaságomon, akkor emellett még olvasok is valamit. Szerencsére idén ősszel érdemes lesz venni a fáradságot, és benézni a könyvesboltba: ahhoz, hogy magamat és titeket is kicsit motiváljalak az őszi olvasásra, igazi kuckozós kedvenceknek kinéző új megjelenéseket hoztam most nektek. Nem olyan sokat, nehogy túlzásba vigyük, és ne maradjon elég idő a sorozatmaratonokra. A lényeg, hogy mindig találunk egy könyvet, ami illik az évszak hangulatához vagy épp ellenszer az őszi depresszióra és megfázáshegyekre. 

Korán sötétedik

 Donna Tartt - A kis barát

Természetesen az elsőszámú és legfontosabb megjelenés idén ősszel nem más, mint Donna Tartt könyvének magyar fordítása. Az eredetileg 2002-ben megjelent könyvre NAGYON sokat kellett várni itthon, de (Az Aranypinty filmes feldolgozásától gondolom nem függetlenül) a Tartt-rajongók imái végül meghallgatást nyertek, és ezzel az eddigi teljes regényéletmű elérhetővé válik a magyar olvasók számára is. 

A történet a Cleve család életébe enged bepillantást, ahol egy szörnyű esemény árnyékolja be a hétköznapokat: Anyák napján a kilencéves Robint az egyik fán találják felakasztva. 11 évvel később még mindig ugyanolyan értetlenséggel állnak a történtek előtt, mint egykor, azonban a 12 éves Harriet (nem akarok így előre nyilatkozni, de valószínűleg ez lesz a kedvenc regényem, ahol a főszereplőnek ugyanaz a neve, mint nekem, mindegy, zárójel vége) nem hagyja ezt annyiban, és egyetlen barátjával elindul, hogy leleplezze bátyja gyilkosát és megbüntesse őt. A dolgok ekkor vesznek számomra egyelőre ismeretlen, nem várt fordulatot, de emlegetnek itt Houdinit, Robert Louis Stevensont és a mississipi alvilágot is a fülszövegben, úgyhogy eléggé izgatott vagyok. Szokásához híven Tartt ezúttal is a családi traumák, a misztikum és a nyomozás témái mentén halad, és most sem fogta szűkre az elbeszélést: a jövő héten megjelenő kiadvány 644 oldalas. És egyébként elképesztően gyönyörű. Alig várom már, hogy a kezembe vegyem, kizárjam a külvilágot és berántson az összetéveszthetetlen Tartt-i atmoszféra. 

Borúra derű

Bödőcs Tibor - Meg se kínáltak 

Elég sok dolgot el tudok nézni egy kiadónak, de azt azért nehezen tolerálom, ha egy élő, ráadásul az első igazi, önálló regényével megjelenő szerző arcával tapétázzák ki a fél borítót. Maximálisan értem, hogy miért teszik ezt, én is a marketing-PR területen dolgoztam eddig, de számomra ezek a húzások mindig azt sugállják, hogy a könyvet ismerve nem a történetben, a szövegben hisznek, hanem a szerző személyében, aki történetesen úgy ismert, hogy annak csak érintőlegesen van köze az íráshoz (a történetmesélés további módjaihoz annál inkább, de ez más kérdés). Ezzel együtt és ennek ellenére nagyon várom ezt a könyvet, mert már az előző köteten (Addig se iszik, 2017) is látszott, hogy Bödőcsben van lehetőség és kraft, őszintén szurkoltam neki, hogy írjon egy önálló regényt, ahol nem mások és a saját, hanem csak a saját hangját ismerhetjük meg jobban.

Őszintén szólva Szálinger Balázs  fülszövege nem visz közelebb ahhoz, hogy mire is számíthatunk ebben a könyvben (maximum utólag majd dekódolom), de annyi sejthető, hogy a magyar vidék Bödőcs által gyakran megrajzolt, emblematikus figurái és helyszínei állnak a középpontban, de ha mégis valami irány után kéne tapogatózni, akkor ezt az interjút ajánlom figyelmetekbe. Ebből kiderül, hogy az elbeszélőnk egy Magyar Oszkár nevű szobafestő lesz, aki egy zalai kocsma csaposának, Gyöngyikének meséli el az életét. Hrabali hangulatra lehet számítani, ráadásul a humor mellett komolyabb hangvételre is: nemcsak vicces, hanem szép - ezt mondják a könyvről egyesek. Az én kedvem megjött! 

Közeleg a tél

Krasznahorkai László - Mindig Homérosznak

Mondanám, hogy sejtem, mire számítok, ha Krasznahorkai új könyvéről van szó, de aztán mindig úgy járok, hogy persze, tudom, milyen az a Krasznahorkai, hogyan ír Krasznahorkai, milyen témák foglalkoztatják, aztán a vége soha nem pont az lesz, amire számítok, csak úgy nagy vonalakban. Legutóbbi könyve, az Aprómunka egy palotáért gyönyörűen kihúzott az olvasási válságom gödréből, és bár már több napja befejeztem, most is motoszkálnak bennem a kérdései. Ilyesmi élményt várok a Mindig Homérosznak című könyvtől is, ami 96 oldalas terjedelmével szintén egy egyszer leülős, nagy lélegzetvételű olvasásnak ígérkezik, bár itt egy meg-megállós élményről van szó, egy igazi összeművészeti alkotásról, hiszen a szöveghez Max Neumann készített képeket, Miklós Szilveszter pedig zenét szerzett hozzá, amit a könyvben található QR-kódokon keresztül érhetünk majd el.

Amit tudunk: a történet a Kalüpszó-mítoszt idézi meg, a középpontban pedig a menekülés, a készenléti állapot és az üldözöttség létélménye áll. Egyfajta Homérosz-hommage-zsal van itt dolgunk, ami az Adriai-tenger térségében játszódik. Imádom Krasznahorkait, imádom a Krasznahorkai-mondatot, mindig előtör belőlem a bölcsész, mikor azt vizsgálom, hogyan képes tökéletes ütemérzékkel hullámoztatni egy 35 oldalnyi mondatszörnyeteget. Megunhatatlan, ráadásul mindig nagyon fontos univerzális kérdéseket boncolgat, amiken jó elmélázni. Nem csoda, hogy Krasznahorkai könyvei számomra a tökéletes őszi olvasmányok, ha szépirodalomról van szó. Nagyon, nagyon kíváncsi vagyok, nagyon, nagyon várom, mert úgy érzem, újra hatalmas élményt fog nyújtani.

Arcodba csap a csípős szél

Colson Whitehead - A Nickel-fiúk

Colson Whitehead előző könyvét, A föld alatti vasutat is a szívembe zártam, ez a regény a fülszöveg alapján azonban még érdekesebbnek tűnik, és jól kapcsolódik a When They See Us címú Netflixes minisorozathoz, amit nemrég láttam, és atyaég, földbe döngölt. A történet főszereplője Elwood Curtis, aki egy szegregált, feketék lakta városrészben nő fel, a szülei elhagyták, a nagymamája neveli, és nevelése eredményeképp úgy tűnik, Elwoodnak sikerül kitörnie és szeretne beiratkozni egy fekete főiskolára. A hatvanas évek Amerikája azonban nem egyszerű terep egy fekete srácnak, akinek szinte minden lépését árgus szemekkel követik a hatóságok. Mikor Elwood elkövet egy hibát, elítélik, és a Nickel Akadémia nevű javítóintézetbe zárják. A Nickel Akadémia kegyetlen világába kísérjük tehát Elwoodot, aki próbál túlélni, és minden igazságtalanság ellenére is megmaradni a Martin Luther King és a nagyanyja tanította ösvényen. Ebben a világban találkozik Turnerrel is, akinek gyökeresen más elképzelései vannak a Nickel-beli túlélési taktikákról. Nagyon izgalmas társadalmi és történelmi korrajznak ígérkezik ez a könyv, ráadásul maga a sztori is érdekes, úgyhogy nagyon várom már, hogy megkaparintsam, és Elwooddal tartsak. 

Októberben kell egy kis mágia 

Kiss Judit Ágnes - Bűbájoskönyv

Az természetes, hogy ősszel vagy karácsony környékén valahogy mindig előkerül a Harry Potter-sorozat, de most egy olyan könyvet ajánlok, ami talán nem ennyire egyértelmű választás. Kiss Judit Ágnest költőként már ismerem és nagyon kedvelem is, úgyhogy most itt az ideje, hogy költői prózát is olvassak tőle. A boszorkányság örökségét boncolgató könyvben, a 21. században megvalósítható boszorkánypraktikák is szóba kerülnek. Mások tankönyvszerűnek nevezték, de olvasmányos és érdekes tankönyvnek (tekintsünk el tőle, hogy ez a legnagyobb oximoron, amit hallottam). Őszintén szólva egyelőre fogalmam sincs, mire számítsak ettől a könyvtől, bár remélem, hogy lesz benne egy kis kultúrtörténet is, mert nagyon vártam már egy olyan könyvre, ami egy kicsit alaposabb is a témában, van némi történeti valóságalapja.

Aki már olvasta, mondja el, mégis milyen!

Ja, és receptek, rigmusok és ráolvasások. AZ ÉN KÖNYVEM. 

További jelöltek a kuckózós kedvencek címre:

Merengős esték

Nádas Péter - Leni sír

Az esszé az egyik kedvenc műfajom. És amikor számomra fontos szerzők döntenek úgy, hogy esszégyűjteményeket adnak ki, egy kicsit bekönnyezem a boldogságtól. Most is csillog a szemem ezerrel: Nádas Péter két kötetbe rendezi eddig megjelent esszéit, az első kötet pedig most jelenik meg Leni sír címen. Ezek az írások főleg  politikával foglalkoznak,1990 és 2017 között íródtak, különös hangsúlyt fektetve a rendszerváltás körüli időkre.

Szintén igazi esős őszi hétvégékre való olvasmány, amikor kicsit van időnk megállni, átgondolni, érvelni és más érvekkel szembesülni. Várós! 

Jól esne hat plusz réteg ruha

Budai Lotti - Rizsporos hétköznapok - Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból 

Korábban már kifejtettem egy bejegyzésben, hogy mi az a coffee table book és miért lehet rajongani érte, vagy épp miért lehet utálni a dolgot, de ha nekem választani kéne, milyen könyvet tennék a dohányzóasztalomra, valami ilyesmi lenne az. Kultúr- és szépségtörténeti fun factekkel teli könyv, ami egy kicsit közelebb visz minket a fényűző budoárok világába. Rövid, 160 oldalas kiadvány csupán, ráadásul "gazdagon illusztrált", úgyhogy az érdemi szöveg valószínűleg még kevesebb, de engem annyira megvesz már a fülszövegével és a borítójával kilóra, hogy azt már szinte szégyellem. A Moly szerint november 11-ig kell várnunk rá, úgyhogy egyúttal jó karácsonyi ajándék is válhat belőle. Akár magunknak, akár másoknak.

Budai Lotti könyvén kívül a többit jövő héten már beszerezhetitek, például a Margó Fesztivon, ahol több könyvet be is mutatnak részletesen. Kuckózzatok be ti is egy könyvvel, és írjátok meg, hogy nektek mi a titkos frissen megjelent favoritotok az évszakra! 

Az Agathe alaphelyzete egyszerű: adott egy főszereplő, aki történetesen egy nyugdíj előtt álló terapeuta, és akit már nem is neveznék kiégettnek, hiszen, úgy tűnik, ő már régóta a kiégés utáni teljes nihil állapotába süppedt. A gondosan biztonságosra épített hétköznapjai olajozottan működnek, praxissal, rendelővel és titkárnővel együtt, ugyanakkor már ő is türelmetlenül várja, hogy véget vethessen ennek a rutinnak és változás történjen: ezt a változást a nyugdíjban látja. A problémája elég nagy: annyira várja ezt a változást, hogy számolja az alkalmakat, amiket még a pácienseivel kell töltenie. Aztán egy nap betoppan egy zaklatott német nő, Agathe, aki keresztbe húzza a doktor terveit, és felborítja hétköznapjait. A nő problémái és kérdései nyomán magának is fel kell tennie néhány kínos kérdést, amiket eddig tudatosan elkerült. Ráadásul a kiszámíthatatlan események sora tovább halványítja az addig határozottan meghúzott magánélet és munka közötti vonalat, ugyanakkor ezek az események segítenek felszínre hozni olyan nézőpontokat, amelyek végre fényt gyújtanak főszereplőnk fejében. A történet végére pedig úgy tűnik, a gondosan felépített világon esett hajszálrepedések egyre nagyobb mélyedésekké válnak, és az illúzió tarthatatlanná válik. 

Anne Cathrine Bomann első regénye abból a közegből szól, amit ő a legjobban ismer, hiszen maga is terapeuta, bár mostanában inkább a nehéz helyzetben lévő fiatalok kérdéseire segít választ találni. A közegen túl a központi probléma is ismerős lehet, hiszen a kiégés egy olyan általános probléma, amihez nem kell feltétlenül 72 évesnek lenni, és az öregedés megjelenítése is elég kiszámíthatóan alakul a könyvben. Lássuk be: se az alaphelyzet, se a fordulat nem ismeretlen azoknak, akik olvastak már hasonló témájú könyvet, forradalminak és úgy általában véve óriási ötletnek nem nevezném. A nézőpontválasztást sem tartom teljesen jó ötletnek, lehet, hogy nagyobb lehetőség lehetett volna ebben a történetben, ha inkább egy kívülálló E/3-at kapunk az E/1 helyett. De akkor mi adja az Agathe igazi értékét és szenzációját, amiért 20 nyelvre fordították le? 

Jó kérdés, és nem hiszem, hogy a válasz megegyezik azzal, amit én tennék az Agathe pozitív mérlegére. A kötet egyik központi motívuma a vakság és a siketség, ami az érzékelés és a viszonyítás kapcsolatába is új színt visz a történetben. Az olyan kérdések, mint hogy mennyire határozza meg önértékelésünket az, hogy a másik ember észlel-e minket, hogyan ismerhetjük meg egymást érzékszerveinken keresztül, és feljogosít-e valakit fogyatékossága, hogy akarattal vagy azon kívül traumát okozzon, mind jelen van a könyvben. A végén már az is megkérdőjeleződik, hogy Agathe-nak van-e szüksége a terapeutára vagy a doktornak a páciensére. Mégis milyen viszony fűzi ezt a két embert egymáshoz? És egyáltalán, mi van a madarakkal? 

A probléma azonban az, hogy a kérdéseket úgy teszi fel a dán írónő, mintha az ujjával rajzolná a levegőbe: felszínesen, mert rögtön elillannak. Ha komolyabb választ keresne rájuk az olvasó, rendszerint ott marad, hogy fantáziája legyen a legnagyobb kapaszkodója. Pár oldalas fejezetnyi impressziók ezek, amelyek aztán a végére valahogy összeállnak egy kicsit görbén kerek történetté. Nyugtalanítóan elgondolkodtat, és ezzel arra ösztönöz, hogy fussunk neki még egyszer a rövid, egy délutános olvasmánynak, hátha másodjára már többet megtudunk, még jobban összeáll, még mélyebbre áshatunk.

Én adni fogok neki még egy esélyt, hátha több lesz egy szép, de átlagos könyvnél, aztán a többit meglátjuk.